Interjú Andor Mihály szociológussal, volt önkormányzati képviselővel (1990-94)

Más interjúalanyokkal könnyebb helyzetben voltam, mert átnéztem a Községi Újság 1990-es évfolyamának számait és szembesítettem őket az általuk többé-kevésbé elfelejtett eseményekkel. Andor Mihály viszont Rendszerváltás Dimbesdombon címmel írt egy szociográfiát ezekről az eseményekről, így sok kérdésre eleve megadta a választ.

Üssük fel a Dimbesdombont!

– Milyen volt a fogadtatása az 1991-ben megjelent munkának?

– Semmilyen negatív hangot nem hallottam és elég sok elfogyott belőle itt, a faluban.

– Nem volt olyan, aki reklamált, hogy ő máshogy emlékszik a történtekre?

– Nem, én legalábbis nem tudok róla.

– Írtak róla kritikát?

– Megjelent kritika országos lapokban és foglalkoztak vele rádióadásban is, de hogy melyikben, arra már nem emlékszem.

– Sok ilyen esettanulmány készült országszerte az önkormányzati választásról?

– Nem, szerintem egy se.

– Miközben zajlott az önkormányzati választás előkészülete, Ön készült arra, hogy az ittenit megírja? Ezt azért kérdezem, mert nemcsak a pártok tagságának a száma, de az iskolai végzettség szerinti bontás is szerepel a kötetben. Hogy sikerült mindezt dokumentálni?

– Nem készültem erre, viszont én szociológus vagyok, nekem így jár az agyam. Amikor valami történik, ha nincs is konkrét tervem arra, hogy ebből valamit összehozok, akkor is gyűjtöm az anyagot. Ebben az esetben jól tettem, hogy gyűjtöttem, mert így minden a rendelkezésemre állt, amikor eldöntöttem, hogy megírom.

– Törökbálinton ma mennyire van benne a köztudatban ez a könyv?

– Szerintem semennyire. Akik akkor átélték az eseményeket és megvették a könyvet, emlékeznek rá. 

– Ön szerint mennyien vannak, akik jelen pillanatban ráismernének a szereplőkre?

– Akik részt vettek a dologban és még élnek, felismerik a szereplőket. De az ő számuk nem lehet több száznál.

– Nem merült föl, hogy ez valamilyen formában elérhetővé váljon mindenki számára?

– Nem vagyok ellene ennek, de én nem tudom megcsinálni. Jogi akadály nincs, a kiadó már nem létezik, én hozzájárulok, nem kérek pénzt érte. Legfeljebb az internetes tárhelyért kell fizetni. Ráadásul az anyag megvan digitálisan is, mert én beszkenneltem.  

– Ezek szerint minden további szervezés kérdése…

(A szociográfiát 2020. szeptember 24-én elérhetővé tettük a Törökbálint Holnap Egyesület honlapján. Az ingyenes hozzáférhetővé tételt és a digitális anyag rendelkezésre bocsátását ezúton is köszönjük a szerzőnek.)

Faluvédő helyett faluszépítő egyesület

– A könyvről áttérve az 1990-es önkormányzati választás előtti eseményekre, Ön hogy kapcsolódott bele a törökbálinti közéletbe?

– Az úgy volt, hogy 1982-ben költöztünk Törökbálintra. Sokat sétáltunk a faluban és a környékén is, és azt láttuk, hogy például az öreg temető teljesen elvadult, olyannyira, hogy még fülemüle is fészkelt benne.  Ez viszonylag egybetartozott a Szérűskerttel, amiből már elkezdtek parcellázni, azt a szélét, ami a Zrínyi utca, illetve a József Attila utca felé esik. Ott épült háza például a vébétitkárnak, és lehetett hallani, hogy tovább akarnak parcellázni. A feleségemmel azt gondoltuk, hogy ezt jó lenne ezt megakadályozni, hiszen a Szérűskert az egyetlen nagy zöldterület a falu közepén. Innen jött az ötlet, hogy létre kellene hozni egy faluvédő egyesületet. De bennünket itt senki sem ismert. Az elképzelést viszont elmondtuk a szemben lakó szomszédnak, Szalczinger Jóskának, aki teljesen belelkesedett, úgyhogy a segítségével létre is jött az egyesület.

– Ez lett a faluszépítő egyesület…

– Igen, amit eredetileg faluvédő egyesületnek akartunk nevezni, ebből lett is egy kis kalamajka. Kaptunk egy üzenetet a párttitkártól, hogy szeretne velünk beszélgetni. El is mentünk hozzá, és ekkor ő azt kérdezte, hogy kitől akarjuk mi megvédeni a falut. Egyébként pedig azt szerette volna elérni, hogy csináljuk az egészet a Hazafias Népfront keretén belül. 1986-ban még nem mondhattuk azt, hogy a falut tőlük akarjuk megvédeni, viszont az önálló egyesülethez ragaszkodtunk. Abba a kompromisszumba belementünk, hogy ne „faluvédő”, hanem „faluszépítő” legyen a neve.

– Honnan verbuválódott a tagság?

– Szalczinger Jóska az egész falut ismerte. Én főleg a könyvtárban ismerkedtem meg azokkal az emberekkel, akikkel később együtt dolgoztunk. Ilyen volt Halász Edit, aki azóta már elköltözött. Elekék rajta keresztül csatlakoztak, mert ő Katinkával együtt tanított a Váli utcai iskolában. A könyvtárban ismerkedtem meg Czukor Erzsivel és a férjével Gyurival, az ő szolgálati lakásukon összejött egy társaság. Beszélgettünk, filmeket néztünk. Ott ismerkedtünk meg Hadik Gyulával, a szobrásszal, a több nyelven beszélő Göbel Öcsivel. Létrejött egy ismeretségi háló és ebből állt össze az egyesület. A hivatalos megalakulásra 86-ban került sor. Még egy kompromisszumot kötöttünk: Szalczinger Jóska ötlete volt, hogy legyen Gruber Józsi bácsi az elnök. Ő volt a megbízható pártonkívüli, akit a helyi vezetés elfogadott. Szalczinger Jóska először mint titkár vitte az egyesületet, majd Józsi bácsi halála után ő lett az elnök, és ekkor a titkári pozíció meg is szűnt, nem volt rá szükség. Az első vezetőségben benne volt az Elek Sanyi, mármint az idősebb, Hadik Gyula, a feleségem, Horváth Ágota. Én semmiképpen sem akartam benne lenni, mert nekem dossziém volt a BM-nél. Nem akartam, hogy az én vezetőségi tagságomba belekössön a  BM  az engedélyezésnél.

Lényeg az, hogy Törökbálinton létrejött egy olyan szervezet, amelynek tagjai aztán 1989-ben szétspricceltek különböző pártokba: Elek Sanyi a kisgazdapártba, Hajdu Ferenc és Scheiblinger Péter az MDF-be, Turai István a KDNP-be, én az SZDSZ-be. Mikor megalakult az első képviselő-testület, ennek a 14 tagjából valamilyen formában 10 faluszépítős volt, 3 KDNP-s és egy független.

– A faluszépítő egyesület tehát az ellenzéki pártoknak mondhatni inkubátor volt. Éppen ezért, amikor különböző pártokban folytatták, Önök már jól ismerték egymást…

– Akkor már három éve közösen dolgoztunk. Nemcsak, hogy jól ismertük egymást, hanem bíztunk egymásban, és ez a lényeg! Ezért volt az, hogy az első ciklusban nem volt semmiféle pártvillongás, teljesen jól együtt tudtunk dolgozni. Ezért tudott az első négy évben ekkorát menni a falu, mert szerintem ekkor ment a legnagyobbat.

Nem volt megélhetési képviselő, a falunak mi szereztünk forrást

– Már a választás előtti időszak, az 1990-es év is elég komoly kérdéseket hozott elő, hiszen amikor megalakultak a pártok rögtön szembe kellett nézni azzal, hogy a M0-ás a falu szélén épülne meg, illetve, hogy az M0-ás falu felőli oldalán nőne ki a földből egy bevásárlóközpont. Ha az új erők nincsenek észnél, sorsdöntő hibák történhettek volna.

– Eléggé együtt mozgott ez a társaság  már akkor is, amikor különböző pártokban voltunk. Megüzentük a tanácselnöknek, hogy ne merjenek semmilyen komoly döntést hozni a választás előtt. Ő partner is volt ebben. Az itteni vezetés magatartását az jellemezte, hogy ugyan nem segítették a demokratikus kibontakozást, de nem is tettek keresztbe, holott még azt is megtehették volna.

– Szerencse, vagy több annál, hogy voltak olyan szakértelmiségiek, akik partneri szinten tudták elfogadtatni magukat a tervezőkkel, befektetőkkel?

-A helyi politikába ekkor sok képzett ember került be. Jellemző, hogy az első testületben talán Bóza Ferenc, Troll Gyula és Kemény Gyuszi kivételével mindenki diplomás volt és ami a lényeg, hogy egyetlenegy olyan ember nem volt köztünk, akinek ne lett volna állása. Megélhetési politikus az első testületben nem volt! Az is lényeges, hogy a fejlesztésekhez mi magunk is szereztünk forrásokat. Az a 120 millió forint, amit a bevásárlóközpont földjének belterültbe vonásáért az osztrák befektető cégtől kaptunk, vagy úgy is mondhatjuk, „kizsaroltunk”, annyi volt, mint akkor a falu egy éves költségvetése.  Ebből tudtuk megcsinálni az utakat, a szennyvíztisztítót, más közműveket. Lehet mondani, hogy csúnya dolog volt a belterületbe vonást a 120 millió forinthoz kötni, de mi ezt a falu érdekében csináltuk, és nem a saját érdekünkben. Nem a mi zsebünkbe ment a pénz, hanem a faluéba, ami nagy különbség! 

– Az első önkormányzati választás előtt elég rövid idő telt el demokratikus viszonyok között. Az emberek honnan tudták, hogy kire kell szavazni?

– Hogy a saját példámat mondjam, engem az emberek elég jól ismertek, mert már megszerveztem a csatornát az utcában. Nagyon felháborított minket, hogy úgy hallottuk, a budaörsi szennyvíztisztító építésébe Törökbálint is beszáll, valamilyen oknál fogva nálunk mégse lehet csatorna. Felpiszkáltuk az utcában az embereket: terveztethessük meg és építtessük meg a csatornát a saját pénzünkből. Így is történt, ezért azután – a főútvonalakon kívül – a Petőfi Sándor utca volt az első csatornázott utca a faluban. A szervezés során az utca összes lakójával megismerkedtem.

Vagy a levegőszennyezésnél a Károlyi Mihály utca végében, ott is beszálltunk, gyűléseket szerveztünk, sok emberrel találkoztunk, de ekkor még mint faluszépítősök. Ugyanígy többen ismertté váltunk, amikor ’90 májusában volt a belterületbe vonási kísérlet.

Kormánypárt, ellenzéki párt egy választási koalícióban

– Amikor összeadjuk a pártok akkori tagjainak a számát, kijön 70-80 ember. A kampány során is kérdés volt, hogy kiket képviselnek ezek az új emberek. Honnan érezték, hogy a helyi társadalom önök mögött áll?

– Ezen nem igazán gondolkodtunk.

– Az, hogy az FGKP kormánypárt, és az SZDSZ pedig a parlamenti ellenzék fő ereje, helyben – a faluszépítőkkel kiegészülve – mégis együtt indultak, egyik pártközpontot se zavarta?

– Nekünk biztos nem szóltak és szerintem nekik sem. Én írtam az akkor már legális Beszélőbe egy cikket arról, hogy a helyhatósági választásoknál talán inkább mellőzni kéne a pártszempontokat. Kőszeg Ferenc, aki ekkor a Beszélő főszerkesztő volt, nekem esett, hogy igenis pártszempontokat kell érvényesíteni. De az SZDSZ, mint párt részéről semmilyen reakció nem volt.

– Polgármesterjelöltként miért Elek Sándorra esett a választás?

– Őt jól ismerték a faluban, mert állatorvosként dolgozott, volt tekintélye és nagyon bíztunk benne. Jóban is voltunk, összejártunk. Emberileg is megbízható volt. Nem úgy, mint az egyik fő ellenfele. Életemben először volt olyan élményem, hogy ott ült velünk szemben ez a fő ellenfél, és a szemünkbe letagadta, amit előző nap mondott. Ilyet addig csak regényekben olvastam.

– A helyi politika mélyebb rétegeibe Önt mi vonzotta? Közben már szakértője volt az SZDSZ-nek, a szakmai elismertségével, múltjával az országos politikára hangolódhatott volna.

– Sok emberrel ellentétben én tisztában vagyok a képességeimmel. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem nekem való a politikusi lét. Magyar Bálint 89-ben megkeresett, hogy vegyek részt az oktatási program kidolgozásában, úgyhogy benne voltam az SZDSZ-es „kék könyv”, A rendszerváltás programja megírásában. Akkor láttam, hogy itt gáz van, mert nincsenek kádereik és Bálint már pedzegette, hogy nem akarok-e képviselő lenni. Úgyhogy eltűntem, amit úgy kell érteni, hogy nem kerestem őket és nem válaszolta a telefonjaikra sem. Jó másfél évvel a választás után jelentkeztem megint. Ha másként teszek, belesodornak, amiben én borzasztóan tönkrementem volna.

– A helyi politika nem ugyanúgy eszi az embert?

– Úgy éreztem, hogy ezt átlátom, testközelben éreztem az egészet, a motivációim is erősebbek voltak. Úgy tűnt, hogy itt talán tényleg lehet valamit csinálni.

Pici bizonyíték az önkormányzatiság jelenvalóságára

– Voltak komolyabb konfliktusok a képviselő-testületben?

– Persze, például amikor az egyik képviselő meg akart szerezni az egy üzlethelyiséget. De leállítottuk és többet nem is próbálkozott. A legnagyobb konfliktus Asztalos Zolival volt, a modora miatt. Ő hogyha valakivel nem értett egyet, hajlamos volt arra, hogy majdhogynem lehülyézze. Vele szinte az egész testület összeveszett. „A süketnémáknak magyarázzam Beethovent?!” – kérdezte, a testületre utalva. Nagy konfliktus volt a bevásárlóközpont létesítésével kapcsolatban, mert ő azt mondta, hogy ne menjünk bele a dologba, mert úgyis átvernek minket. Ha rajta múlik, nem jött volna létre az üzlet. Az aláírás előtt, utolsó alkalommal Elek Sándor rendkívüli ülést hívott össze, még akkor is azt mondta, hogy ne csináljuk. Hát ebben nem lett igaza. De minden más ügyben igen sokat köszönhet a falu a szakértelmének és a tisztességének.

– Működtek közben a pártok?

– Hogy a többiek működtek-e, nem tudom, én csak a helyi SZDSZ-ről tudok beszélni. Nálunk voltak ilyen taggyűlések, de egyre ritkábban. Látták, hogy a testületben haladnak az ügyek, nem a párt volt az elsődleges. De előfordult olyan is, hogy a választás utáni első taggyűlésen egy házaspár azt kérte, hogy intézzük el valami ingatlanügyét. Erre Varga Sanyi, aki kiváló képviselő volt, rengeteget dolgozott – ebbe is halt bele –, felállt, hogy nem ezért lettünk képviselők, hogy elintézzük a ti ingatlanügyeteket. Másnap mindketten kiléptek a pártból.

– A helyi politika természete mennyit változott ’90-től ’94-ig?

– A képviselő-testületben semennyit, mi pártszempontok nélkül, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. ’94-ben viszont már nem indultam, mert megjöttek azok, akiken látszott, hogy megélhetésnek szánják a képviselőséget, nem a falu, hanem a saját maguk érdekében akarnak képviselők lenni. Ők elkezdtek mocskolódni velem szemben is, én ebben már nem akartam részt venni. A másik, hogy addigra elegem is lett. Például lakott az utcában egy ember, aki soha nem takarította el a havat maga előtt. De ha valami kis szemetet látott az úttesten, azonnal elkezdett hőbörögni, hogy ezek hülye képviselők, rohadt önkormányzat még arra is képtelen, hogy takarítsa a falut.  Én meg, mint képviselő nem mondhattam neki, hogy „Elmész a jó büdös francba!”, hanem mosolyognom kellett, és azt kellett mondanom, hogy „majd utánanézek”. Az ilyen típusú feszültségeket sem vállaltam tovább.

– Az azóta történtek fényében ma hogyan látja a politika társadalmasításának lehetőségét?

– Az az érzésem, ha a dolognak tétje lenne és az emberek úgy éreznék van értelme, hogy megszólaljanak, akkor meg is szólalnának. Erre egy pici bizonyítékom van, hangsúlyozom, pici, de ezt is észre kell venni. A képviselő-testületi ülések mindig nyilvánosak voltak, ám korábban soha nem ment el senki. Most, hogy megjelent egy ötvenszázalékos új csoport, már az első rendes ülésen olyan tömeg volt, hogy nem fért be a terembe. Ha az emberek úgy látják, hogy nem döntöttek el mindent előre, hogy van értelme, lehetséges a változás, rögtön elkezdenek érdeklődni.

Sziráki András