Interjú Turai István volt polgármesterrel

Turai István 1990-től 2014-ig – szűk másfél év kihagyással – folyamatosan tagja volt a törökbálinti képviselő-testületnek, 1998-2006. és 2008-2014. között a település polgármestere. A mérnök-informatikus végzettségű szakember a katolikus egyházi közösségen keresztül kapcsolódott be a helyi rendszerváltás folyamatába, részt vett a KDNP helyi szervezetének megalapításában, képviselte a pártot a különböző helyi politikai fórumokon. Jelenleg kétségkívül ő Törökbálint legtapasztaltabb és a bálinti ügyekről legtöbb ismerettel rendelkező helyi politikusa.*

– Először a faluszépítő tevékenység, illetve a környezetvédelmi kérdések mozgatták meg a törökbálintiakat. Ön hogyan kapcsolódott bele ezekbe a dolgokba?

– Igazából én akkor kapcsolódtam be, amikor a bevásárlóközpont körüli őrület kialakult. Ez úgy kilencven tavaszán lehetett. Ekkoriban két dolog került felszínre. Az egyik volt az M 0-ás nyomvonala, amely ez eredetileg a hegygerincen ment volna, egész közel a Felsővárhoz. A faluszépítő egyesület ezt a kérdést felkarolta és eljárt annak érdekében, hogy a nyomvonal kerüljön kijjebb talán kétszáz méterrel, oda, ahol jelenleg is van. Így nem zavarja az Ófalu környezetét és a nagyerdőt se vágja úgy el, ahogy elvágta volna. A másik, bevásárlóközpont-ügy volt, amikor fellángoltak az indulatok, méghozzá jócskán. Ekkor az ellenzék pártokból mi már néhányan – Andor Miki, Scheiblinger Péter, Elek Sanyi bácsi és én – együtt eljártunk a tanácsülésekre.  Vébé ülésekre nem mehettünk be, de a tanácsülések nyilvánosak voltak és tanácselnök felvállalta, hogy hagy szóhoz jutni bennünket.

Nem akkor kell elkezdeni, amikor a lábad húzod!

– Akkor már megalakultak Törökbálinton a pártok helyi szervezetei?

Igen, lehetett mindegyikünkhöz kötni egy-egy pártlogót: Miki SzDSz-es volt, Péter MDF-es, Sanyi bácsi kisgazda, én KDNP-s. De ez nem jelentett köztünk problémát. A faluszépítők részéről aktív szerepet játszó Székács Anci eleve kijelentette, hogy ő nem akar képviselő lenni, de valamilyen szerepet majd szívesen vállal.  Mi, többiek viszont fontolgattuk, hogy elindulunk az önkormányzati választáson, ám nem volt még tiszta, hogy ez majd miként történik.

Nagyon nem láttunk bele egymás szervezeteibe. A pártok úgy alakultak meg, hogy tíz embert össze kellett szedni. Különösebb felhatalmazásunk nem volt a helyi szervezetektől, hogy menjetek és ti tárgyaljatok a tanáccsal, a dolog a bizalom szintjén működött. Az országgyűlési választások előtt a pártoknak már mozogni kellett a terepen. Emlékszem, hogy még tél volt, amikor ajánlószelvényeket kellett gyűjteni. A KDNP tartott egy vagy két lakossági fórumot. Keresztes Sanyi bácsi – ekkor országos pártelnök, később az Antall-kormány vatikáni nagykövete – nekem atyai jóbarátom volt, a családjával nevelkedtem, Budafokon. Szoros kapcsolatban álltunk, személyesen eljött Törökbálintra kampányolni.

– A helyi pártcsoport létrehozásához könnyen megtalálták egymást a KDNP-szimpatizánsok?

– Nem volt nagy kunsz. A faluban egyházi kis csoportokban találkoztunk rendszeresen. István atya Bokor-tag volt, bulányista**, büntetésből került Törökbálintra Pelsőczy atya felügyelete alá. A „Bokor” hozzánk is közel állt, elsősorban a fegyveres szolgálat elutasítását hirdette és ebből jelentős konfliktusok voltak még abban az időszakban. ’89 végén, ’90 elején alakultak meg a pártszervezetek. A leghangosabb az MDF volt, mi pedig ezekből a kis közösségekből meg tudtuk alapítani a sajátunkat.

– Az MDF nem vonzotta?

– Erre így nem emlékszem. Számomra kézenfekvő volt, hogy egyházközségi keretekben, az ottani kapcsolatok mentén kezdjek el politizálni. Nagyon biztatott engem Pelsőczy atya is. Mindig azt mondta, hogy fiam, nem akkor kell elkezdeni csinálni valamit, amikor már a lábadat húzod. Ő erősen presszionált bennünket abba az irányba, hogy most legyünk aktívak, de nem MDF-esként. Lehet, hogy az MDF-fel kapcsolatosan benne felmerült valamilyen katolikus-protestáns szembenállás is. Az MDF kezdetben eléggé református volt, nem helyben, hanem az alapítói körökben. Pelsőczy atyának a protestánsokkal közösködés vörös posztó volt, azt mondta erről, hogy fiam, mi ezen csak veszíthetünk. De nekünk ez valahogy így is esett kézre, ’mármint, hogy megalapítsuk a KDNP-t. ’89 végén vagy ’90 elején voltak lakossági fórumok, de hogy pontosan mikor történt ez, arra már nem emlékeszem.

 Jól jöttünk ki a bevásárlóközpont-őrületből

– ’90 tavaszán már akkor megindult a belterületbe vonás, vagyis az átminősítési biznisz, ami az elmúlt harminc évben folyamatosan felütötte a fejét. Ennek a „hőskorára” miként emlékszik?

– Írtam erről akkoriban két cikket is, az egyiknek az volt a címe, hogy Bevásárlóközpont nek/sztek. Schneider Józsefék – ő volt a Törökbálinti Állami Gazdaság igazgatója – nagyon nyomultak azzal, hogy akarnak egy bevásárlóközpontot meg mindenféle szórakoztató centrumot építeni, az elnevezés Funny World lett volna. Ez ott valósult volna meg, ahol a mostanában a Rét fesztivál van. Egy harmincvalahány hektáros területet akartak belterületbe vonatni, de ekkor felemeltük a hangunkat, hogy a bevásárlóközpont kerüljön át az M 0-s túloldalára, ne legyen a várossal határos, viszont maradjon a közelünkben. Igen ám, de akkorra már ők apportálták a területet egy részvénytársaságba, amely valamilyen egészen minimális tőkével alakult meg. Ez így eléggé stiches Itt: pejoratív értelemben véve „érdekes”. volt, mert az állami gazdaság nem tulajdonosa, csak kezelője volt a földnek, ennek ellenére a vagyonügynökségnél sikerült valahogy elintézni. A külső területek is az állami gazdaságé voltak, ezeknél odáig ment a dolog, hogy egy tanácsülést tartottak, amin előterjesztette Gigler Józsi a rendezési tervet. Ekkor már el-eljártunk tanácsülésekre, ott felszólaltunk a belterületbe vonás ellen. A belterületbe vonást nem is szavazták meg, ekkor látta befektető is – ez egy osztrák cég volt -, hogy velünk kell tárgyalni és mi megkértük az árat.

A befektető cég tulajdonosa, egy Eberhardt nevű idős úr később el is jött hozzánk, hogy megtudja tőlünk mire számíthat. Egy forró nyári estén éjjelbe nyúló megbeszélést tartottunk vele, ezen már több párt képviselője részt vett és a KDNP-től sem egyedül voltam jelen, tanácsi emberek viszont nem lettek meghívva. Azt akartuk elérni, nyilatkozzák le, hogy átviszik a beruházást az M0-ás másik oldalára, emellett valahogy járuljanak hozzá a közműfejlesztésekhez, mert eléggé gyatra volt a közműhelyzet annak idején. Ők mindentől elzárkóztak. Utána még bele is avatkoztak a helyi kampányba, a pártemberekkel szemben. De ez nem jól sült el, mert éppen azokat választották meg, akikkel ők tárgyaltak. Viszont az alakuló ülés másnapján Schneider József már ott volt Elek Sanyi bácsinál azzal, hogy akkor ők tényleg átmennek a másik oldalra.

– Volt az ügyben népszavazási kezdeményezés is.

– Ez korábban történt. A népszavazásnál ötszáz feletti aláírás gyűlt össze. Gigler Józsi bácsi, vagy talán Csiki Edit, a vébétitkár jelezte, hogy a helyhatósági választások előtt és után három hónappal nem lehet népszavazást kiírni. Akkor jött az isteni szikra, hogy ez esetben legyen azon a napon, amelyen a választást rendezik, de ezt sem lehetett keresztülvinni. Az új pártok viszont a választás után elrendezték ezt az ügyet és nem jöttünk ki rosszul belőle, mert végül is több feltételt szabtunk. 120 millió forintot kértünk közműfejlesztésre, ami akkor nagy pénz volt, az éves költségvetés teljes főösszege. Feltétel volt az is, hogy ide legye bejegyezve a cég székhelye, hogy amennyiben lesz iparűzési adó – ennek lehetőségéről ekkor már lehetett hallani -, azt nekünk fizessék.

– Hogy zajlott a kampány? Harmincketten indultak képviselőnek, honnan tudták az emberek, hogy kire érdemes szavazni?

– Voltak falugyűlések, változó részvétellel, korántsem lehet azt mondani, hogy nagy tömegeket vonzottak volna. A bevásárlóközpontos tájékoztatók viszont igen, nagyjából tele volt a művelődési ház nagyterme. A kampányrendezvényeken nem voltak túl sokan. Csináltunk szórólapot, fogalmaztunk programot, talán ebből a szempontból a KDNP kimagaslott a többiek közül. Andor Mikinek született egy könyve Rendszerváltás Dimbesdombon címmel, amit ő a választások után írt és ez is visszatükrözi, hogy melyik párt milyen programmal jelent meg. Érdemes elolvasni, mert szociológusként nagyon sok mindent nagyon pontosan ír le.

– De mivel kislista volt, a pártprogram alapján még mindig nem tudhatták a választók, hogy ki az 13, akivel a legjobban járnak…

– Erre volt egy segítség. Már nem emlékszem, talán a faluszépítő adta ki, mindenesetre készült egy kis cetli Ajánlunk önnek 13 + 1 jelöltet címmel. Az gondoltuk, hogy azért érdemes ezt így kiadni, mert az emberek el tudták vinni magukkal. Úgy emlékszem, hogy ez nagyjából be is jött, de már pontosan nem tudom, hogy kik voltak rajta a listán.

 Kampány helyett nyaralni mentünk

– A KDNP-sek külön indultak, míg egy másik kör volt a faluszépítő-kisgazda-SzDSz, illetve a harmadik az MDF-es. Önökben nem merült fel, hogy a kormánykoalíció mintájára az MDF-fel közösen jelöljenek?

– Nem volt túl viszony az MDF-fel, nem nagyon barátkoztunk pártszínekben. Ez köszönhető volt egy szerencsétlen elszólásnak is, egy kedves törökbálintiak és jöttmentek kezdetű szórólapnak. Ők abban a biztos tudatban indultak neki a választásnak, hogy az országos választásokon aratott győzelmükből egyenesen következik majd a helyhatósági többségük.

– A KDNP-nél hogyan döntöttek a polgármesterjelölt személyéről?

– Nagy Józsi volt a jelöltünk, de nem tudom pontosan, hogy erről hogyan született döntés. Ehhez hozzá kell tenni, hogy akkor még másként mentek a dolgok, mint ma, kezdők voltunk. Jó példa erre, hogy augusztus 20-án elutaztunk a feleségemmel Olaszországba három hétre. Ennyire nem volt ebben praxisunk, nem gondoltam arra, hogy kampány idején itt kell lenni, bekopogni, hanem ilyen ráérősen fogtuk fel a dolgot. Miután visszajöttem, éppen mentünk a templomba, közben valaki a kezembe nyomott egy csomó kopogtatócédulát Nagy József polgármesterjelölt nevére kiállítva. Innen tudtam meg, hogy ő a párt jelöltje. A Lendvai Károly férfikórus elnökeként ő egy elég ismert ember volt. Ugyanabba a társaságba tartozzunk, a Bokor közösségben is együtt voltunk vele és a feleségével. Mérnök-közgazdászként a Bramacnál dolgozott, vagyis a szakmai háttere is megfelelt egy ilyen feladathoz és ő elvállalta.

– A később két legtöbb szavazatot kapott polgármesterjelölttel volt valamilyen kapcsolatuk?

Mikos Barnabástól nagyon féltünk… Egyébként hihetetlen nagytudású ember volt, rettenetesen lehengerlő modorral, agyon tudta beszélni a témát, nem engedett másokat szóhoz jutni. A már említett fórumokon eléggé hallatta is hangját, meggyőző volt azoknak, akik csak felületesen ismerték a témákat, nagyságrendekkel komolyabban és határozottabban tudott előadni, mint mondjuk a tanácselnök. Ugyanakkor volt benne valamilyen összeférhetetlenség, ezért is tartottunk tőle. A fia, Levente, kimondottan jó szakember, nagyon sok közművet tervezett Törökbálintnak.

– Elek Sándor hogyan lett a faluszépítők jelöltje?

– Erre nem emlékszem már pontosan. De nagyon sokat üldögéltünk Székács Annánál a lakáson, amikor ezeket megbeszéltük, ő nagyon szépen összefogta ezeket a dolgokat. Kezdetben a megbeszéléseken jelen volt Andor Miki, Ficsór Bálint, Elek Sanyi bácsi, néha előfordult Somogyvári Gyuszi, Scheiblinger Péter és Varga Sanyi. Utóbbi volt a „másik Mikos Barnabás”, aki mindenkit helyre tudott rakni, ráadásul építőipari kivitelezőként jelentős gyakorlatra tett szert, az óbudai hőerőműben volt valamilyen tótumfaktum. Ennél sokkal nem lehettünk, mert nem is fértünk volna el.

Kéklő cigarettafüstben jó hangulatú ülések

– A régi emberek közül nem merült fel valakinek a bevonása?

Régi tanácstag volt Heiszer Henrik, de ő egy jó fej, be is jutott be az új testületbe.  Az MSZP nem tűnt túl vonzónak, e téren még külön súlyosbító tényező volt Nett Zoli személye és üzletei. Hiteles baloldali gondolkodású ember volt viszont Ficsór Bálint, akit nagyon tiszteltem, ő faluszépítős jelölként indult és meg is választották.

– Volt egy cikke az ekkoriban induló Községi Újságban, amely a pornó ellen emelt szót. Rövid ideig egy szinte kupleráj is üzemelt a faluban, emlékszik erre?

– Igen, a Károlyi és a Kazinczy sarkán az egyik vendéglátó épület emeletén szobáztattak. Nem itt kínálták magukat a lányok, hanem ide hordták őket. Egyébként a Községi Újságban rendszeresen írtam. Lehet, hogy azért is választottak meg, mert sokan olvasták a cikkeimet. Nekem mindenképpen hozott ismertséget a Községi Újság.

– A megválasztásuk után a testületi munkát miként élte meg, hogy érezte magát?

– Borzasztóan jó hangulatú ülések voltak, annak ellenére, hogy iszonyúan hosszúak is, mert mindent szétbeszéltünk. Közben kék volt a levegő a füsttől, mert dohányzott Andor Miki, Elek Sanyi bácsi, Somogyvári Gyula és nem tudom még hányan, úgyhogy fuldokoltunk a füstben. Még csak azt sem mondom, hogy nem voltak belső feszültségek vagy ellentmondások, de ezek nem pártérdekek mentén fejeződtek ki. Asztalos Zolinak mindig volt egy-egy sarkos különvéleménye, vele elég sok konfliktus alakult ki emiatt. Mutatok egy fényképet az első testületről, ezt eltettem magamnak, mert kedves emlék! Asztalos Zoltán hiányzik róla, ő nem vállalta a közös fotózkodást. Nem vita nélkül, de nagyon jól lehetett együttműködni. Ha valaki értett valamihez, nem feltétlenül véleményét, de szakmai előkészítő munkáját elfogadták.

– Ezek szerint ez még a rendszerváltáskori hagyományos kultúra volt, amelyben a jó szakmai megoldásokért és nem a pártlogóért vagy a bekebelezhető forrásokért folyt a küzdelem…

– Olyannyira nem a pénz volt a fontos, hogy eltelt vagy két év és nem vettünk fel tiszteletdíjat. Unikális volt ebben a tekintetben is a társaság és persze szakmailag kiemelkedő minőségű

Sziráki András                   

 

* A közölt interjú felvételére mintegy három hete került sor, ezt követően Turai István kórházba került. Ezúton is mielőbbi teljes gyógyulást kívánunk!

** Bulányi György piarista szerzetes-tanár hozta létre a Bokor bázisközösséget 1945-ben Debrecenben. A Bokor tagjai számára a hetvenes évek végén vált világossá, hogy a jézusi tanítás nem egyeztethető össze a másik életének elvételével – azaz a gyilkossággal –, ezért 1980-tól kezdve számosan megtagadták a katonai „szolgálatot”, vállalva az így kapott 1-3 éves börtönbüntetést. A katonaságmegtagadást azonban nem csak az állam ítélte el, hanem a hivatalos katolikus egyház is. Vélhetően ez az ügy állt annak hátterében, hogy az állam jelentős nyomást gyakorolt az egyházi vezetésre, hogy az büntesse meg a Bokor bázisközösséget. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Bulányi Györgytől 1982-ben megvonta a nyilvános misézés jogát, és a korlátozást csak vatikáni nyomásra, 1997-ben oldotta fel. (Forrás: Wikipédia.)