… abból az alkalomból, hogy március 15-én Áder János köztársasági elnöktől megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést – a hazai vízgazdálkodás rendszerváltoztatás utáni átszervezése, valamint a nemzetközi vízügyi kapcsolatok fejlesztése érdekében végzett munkája elismeréseként.
FA: – Gratulálok, a törökbálinti polgárok nevében is, a komoly elismeréshez! Jó alkalom ez, hogy a sok éves jó kapcsolatunk alatt nem érintett érdekes kérdésekről beszélgethessünk. Pályakezdésedről milyen emlékeket őrzöl?
HB: – Budapesten születtem ’42-ben, értelmiségi családban. A családom mindkét ága Sopron környéki, fertőszéplaki, német orientált volt, ennek köszönhetem német nyelvtudásomat. A Petőfi Gimnáziumban érettségiztem. A rivális Toldy Fernc Gimnázium legendás kezdő történelem tanárának Antall Józsefnek volt szerencsém hallgatni Ötórai tea c. előadásait a Toldy dísztermében. Érettségi után egy év fizikai munka következett a VITUKI-ban (Vízügyi Tudományos Kutatóintézet), ami életem egyik leghasznosabb időszaka volt. A legelismertebb kollégák árnyékában dolgozhattam, akik egyenrangú félként kezeltek. Még matek-fizika egyetemi felkészítést is tartottak a jó utánpótlás érdekében. ’66-ban végeztem a Műegyetemen. Győrbe kerültem, a vízügyi igazgatósághoz, ahol építésvezető lettem:
300 kubikust kellett irányítanom friss diplomásként. Az egyetemről kikerülő, pesti, önbizalommal teli mérnök számára nagyon szerencsés lépés volt ez – sok emberi és szakmai tapasztalatot szereztem ebben az időszakban. Győrött forgatták a fiatal szakembereket a különböző munkaszerepekben, például az iktatóban töltött két hetem alatt egy életre szóló felkészítést kaptam a bürokrácia rendszeréből.
Első vezetői pozícióm a szakaszmérnök beosztás volt a Rábán, a kotrógépek megjelenésének időszakában. Később a vízügyi igazgatóság árvízvédelmi osztályvezetője lettem. A szigetközi Duna szakasz hajózás érdekében szükséges folyószabályozási munkálatait irányítottam, ami (a töltésrendszerrel együtt) Bős-Nagymaros miatt fölöslegessé vált. ’83-ban Székesfehérvárra helyeztek át, igazgatóhelyettes főmérnöknek, aminek a pikantériája az volt, hogy én nem voltam párttag. Ebből semmi hátrányom nem volt soha. Az élet úgy hozta, hogy a nagy folyók után a nagy tavakkal foglalkoztam. ’92-ben határozott miniszteri parancsra helyeztek át Budapestre, a Közlekedési Hírközlési és Vízügyi Minisztériumba, a vízügyi ágazat vezetésére, a Bős-Nagymaros vízlépcső helyreállításával kapcsolatos szakmai munkák irányítására és a hágai per jogi előkészítésének szakmai alátámasztására. Helyettes államtitkárnak, miniszteri biztosnak neveztek ki. Arra büszke vagyok, hogy elég nehéz körülmények között, a politikai döntéseknek is, de mérnökileg is megfelelő megoldás született. Az más kérdés, hogy a mai napig nem értem, hogy a visegrádi kikötőben rejlő lehetőség miért nincs kihasználva, de ez már nem az én dolgom…
FA: – Hány miniszterelnököt szolgáltál pályád során?
HB: – Az Antall, a Horn és az első Orbán kormány alatt dolgoztam államtitkárként. A Medgyessy kormány idejében induló átszervezésekkel egyet nem értve (a vízügy önállóságának megszüntetése miatt) közös megegyezéssel, ha nem is közös akarattal, 2003-ban mentem nyugdíjba.
FA: – Ennyi idő után, ennyi tudással és tapasztalattal a tarsolyodban, mit tartanál ma optimális megoldásnak Bős-Nagymaros ügyében?
HB: – ’79-ben lehetőségem adódott Karlsruhéban a Rajna szabályozásának környezeti tapasztalatait tanulmányozni. A Rajna hasznosítását az I. vh. után Franciaország kapta meg. 60 km hosszan elterelték a folyót francia oldalra. Nálunk 40 km az elterelt szakasz. ’80 januárjában írtam egy cikket a Rajna szabályozási tapasztalatairól. Hasonló a két folyó morfológiája ott, ahol mindkét folyó, rengeteg mellékágra szakad. A régi meder föliszapolódott, tönkrement és 7 m-t meghaladó mederkimosódás történt az utolsó vízlépcső alatt. A felvízből évente 100 ezer m3 kavicsot hordtak át uszállyal ennek pótlására. Ez szürreális, de a mai napig, már 50-60 éve csinálják. A Rajna szabályozása kapcsán a hajózás győzedelmeskedett. A Dunán inkább az energiatermelés szempontjai érvényesültek.
Valamit csinálni kellett a Felső-Dunával. A huszonvalahány német és osztrák vízlépcső a teljes hordalékmennyiséget lefogja. Korábban a szigetközi Duna szakaszt 600 ezer tonna hordalék érte el évente, amin a Duna vize ágak sokaságára oszlik a Szigetközben. Ezen vándorolt a Duna ide-oda, míg a XX. sz elején egy mesterséges árkot húztak, de ez a főmeder hordalék nélkül maradt. Rajkától Győrig medermélyülés kezdődött és hajózási problémák keletkeztek. Nagy volt a forgalom és a hajózás követelte a 120-180 m-es széles, 2,5 m-es mélységet (Szófiai egyezmény). Ezt nem lehetett biztosítani. Árvizes probléma is volt.
Bős-Nagymaros terveit a ’60-as években dolgozták ki, a ’70-es években írták alá a szerződéseket és az építkezések a ’80-as évek elején kezdődtek el. A mi generációk és az előzők is a szovjet vízierőművek emlegetésén nevelkedtek. Energiaoptimumra lett kitalálva Bős-Nagymaros. A reggeli és az esti csúcsenergiát célozták meg. Gyűjtik a vizet éjjel és reggel hatkor elengedik. Majd gyűjtik este hatig és akkor elengedik. Ez tette szükségessé a Dunakiliti tározótavat. Ez az üzem Győrnél napi két alkalommal 2,5 m-es ár-hullámot okozott volna. Ezt kiegyenlíteni volt szükség a visegrádi lépcsőre, ahol még egy víztározót is terveztek a Prédikálószékre. A csúcsrajáratással járó, üzemvízcsatornás megoldás a 17 m magas kétoldali gátakkal komoly tájsebeket okozott. A gazdaságosság volt a fő elv, mindenek felett.
Nagymaros alatt életveszélyes helyzet lett volna. Az utolsó lépcső után szedte volna fel a hordalékot a Duna. Medersüllyedés lett volna, a parti szűrésű kutakba a sokkal szennyezettebb háttérvíz áramlana. Kísértetiesen azonos helyzet, mint a Rajnán. Így 2-3 m vízszintsüllyedés lett. Győrben, a vizek városában, haldoklott a vízi élet. Ennek megoldására tavaly helyezték üzembe Gönyűnél a torkolati művet, ami emeli a vízszintet. A medermélyülés mára eljutott Komáromig.
Nem szabadott volna a szerződést felmondani. Megváltoztatni kellett volna az akkori külügy és a vízügy szerint. De olyan utasítással kellett tárgyaltunk, hogy Szlovákia bontsa le a saját oldalán az egészet, ami 90%-ig kész volt már, mi pedig lebontjuk Nagymarost, ami 40%-ig volt kész. A hosszú huzakodás után elterelték a Dunát ’92 október 22-én, aminek szimbolikus jelentése volt. Nagyon keserű élmény volt… Így lett a 8-900 m3 helyett 50 m3 víz mp-enként a főmederben, 3,5 m-rel alacsonyabb vízszint, ami magával rántotta a mellékágakat is, partomlás és vízminőség problémák jelentkeztek a szennyvíztisztítók (Pozsony, Győr, Komárom) hiánya miatt.
Meg kell mondanom, hogy a politikai döntéseket a mai napig sajnálom: szerződésfelbontással reagáltunk a tárgyalások eredménytelenségére. Merev álláspontot képviselve nem helyeztük üzembe a dunakiliti duzzasztót, aminek a megépítésével rengeteg későbbi problémát meg tudtunk volna oldani: lényegesen könnyebb vízpótlást lehetett volna biztosítani. Dunakiliti üzembe helyezésére mindenképpen szükség lett volna. Akkor a mi kezünkben lenne a víz kormányzása a főmeder, a mellékág és az üzemvízcsatorna felé. Ez energiaveszteséggel járt volna, de a környezet- és a természetvédelemnek jót tett volna. Dunakiliti alatt szabályozható fenékküszöb épült. 40 év alatt a Szigetköz vízpótlása mára megoldódott, de volt 3-4 év totál csőd, amikor 40 m3/mp vizet dízel szivattyúkkal pótoltuk a főmederből, hogy ne pusztuljon el minden. Nem tudtak a felek beszélni egymással. Aztán annyira politikai ügy lett a Duna, hogy senki nem nyúlt hozzá. Ebben a csendben elkezdtük a mellékágrendezést és a vízhozamok rendezését. Nem volt érdemi párbeszéd és most sem mer senki hozzákezdeni ehhez. A hágai Dodona pedig a mai napig nincs végrehajtva, de senkinek nem hiányzik. Most a Szigetköz 400 m3 vizet kap mp-enként.
FA: – Mikor kerültél Törökbálintra? Mi az, ami ideköt benneteket?
HB: – ’94-ben költöztünk ide. Fehérváron egy kertes családi sorházban laktunk. Szolgálati lakás helyett saját házat kerestünk. A kerthez ragaszkodtunk. Budaörsön egy volt kolléga mutatta ezt a félkész házat, megtetszett nekünk. Teljes véletlen, a lakás hozott ide bennünket. Az évek alatt nagyon megszerettük a települést, az embereket. A környék, az erdő, Fehérvár és Pest közelsége is fontos volt. A szüleink Pesten, a fiúnk Fehérváron élt. Az akkori Zsolnai-féle Kísérleti Iskola is nagy húzóerő volt. Nagyon sokat köszönhetünk az iskolának! A lányunk, aki jogot végzett ide járt. Ki kell mondanom, hogy Albert Gábornak nagyon sokat köszönhetünk, mint történelem tanárnak. Fontos volt a lányom osztályának. A nemrég lezajlott osztálytalálkozón is nagyon szép szavakkal emlegették a Zsolnai-iskolát.
Egy véletlen kapcsán nagyon jó kapcsolatom alakult ki az idősebb Elek Sándor polgármesterrel. Az Antall kormány idejében az önkormányzatok számára pályázati rendszerben lehetett központi forráshoz jutni a rendszerváltás után csatornázásra, ami Törökbálinton közel nullán volt. Egy erről szóló előadásomat meghallgatta Elek Sándor, kinyomozta, hogy hol lakom. Felhívott és leültünk beszélni. Olyan tisztelettel beszélt hozzám, mint apa a fiával. Mai napig megható élményem ez. Elmondtam, mit kell tenni, összehoztam egy főosztályvezetővel, és nem nyúltam bele többet a törökbálinti pályázatba, de ment magától. A kollégáim persze tudták, hogy én hol lakom, de a pályázat jó volt, járt ez a pénz a településnek. Az egész szinte magától ment. Turai István is megkeresett, hogy folytathatnánk-e az együttműködést. Az Anna hegy volt a következő menet, amibe komoly összeggel besegített a minisztérium.
FA: – A családodról mesélj egy kicsit!
HB: – 55 éve nősültem, feleségem minőségellenőrként dolgozott, együtt mentünk nyugdíjba. A fiam a Külker Főiskolán végzett, Fehérváron él, 3 gyermekével. Egyikük, az egy szem fiú unokám most diplomázik az építőmérnök karon, a Műegyetemen. A lányom a Pázmány-on kezdte és Szegeden fejezte be jogi tanulmányait. Holland férjével Svájcban élnek. Két gyönyörű gyermekük van. Nyáron ők jönnek a Balatonra, télen mi megyünk hozzájuk, amikor olcsók a repjegyek.
FA: – 12 éve szolgálod Törökbálint vízügyeinek rendbetételét. Mik a legfontosabb eredményeid?
HB: – A nyugdíj után egyszemélyes tanácsadó céget alapítottam, de nem tudtam a szakmai kapcsolataimat igazán hasznosítani, nem feküdt nekem ez, szakmailag nem elégített ki.
Az ÉTV rendberakását tartom egy fontos eredménynek. Az első szakasza ennek 2006-ban volt, amikor a cég szétesését sikerült megakadályozni. Nem voltam a privatizáció híve, de akkor külső tőkét kellett bevonni Érd miatt, ami éveken át csökkentette a vízdíjat egyoldalúan, és veszteséges lett.
A másik megoldandó kérdéskör más helyszíneken is kísértetiesen hasonlóan alakult. A szolgáltató alapdíjat és bérleti díjat fizetett a településnek, amit a művekre kellett fordítani azon a területen, ahol keletkezett, méghozzá az ivóvízre, ami ott keletkezett, és a szennyvízre, ami ott keletkezett. Az elszámolás nem szabályos építőipari számla volt. Az ÉTV műszakilag egy jól működő vállalat volt, de abban nem voltunk biztosak, hogy arra a területre költik a pénzt, ahol az keletkezett. Nem lehettünk biztosak benne, de nem lehetett kizárni sem a keresztfinanszírozást a települések és a vízágazatok között. Másfél év kemény vitája után az ÉTV vezetője kiegyezett velem. Ma az elszámolás korrekt, a kivitelezési árak központi irányelvek alapján meghatározottak, a korábbi 25% helyett 15% rezsit számíthatnak fel, a kiviteli munkák minősége jó. Ezt nagy eredménynek tartom. Az önkormányzat joggal alapozhat az ÉTV szakembereinek tudására.
Kisebb dolog, de a Károlyi utcai tározó az egyetlen ígérete a Közútnak, amit megtartott. Ennek a hasznosításán kellene még gondolkozni.
Az első ciklusomban Turai István idejében is volt nehéz személy a hivatalban, de Turaival lehetett beszélni. Ha nem volt kellően előkészítve egy téma, levette a napirendről. Az előző, a második ciklusomban ez máshogy volt. Ha bármi bekerült a bizottság elé, azt egyeztetés nélkül igyekeztek átpasszírozni. Szaktudás nélkül, politikai lojalitást követelve eluralták a terepet. Az is nonszensz, hogy amit a bizottság egyhangúlag döntött, azt ne fogadja el a testület! Itt a fő baj a politikai akarat túlereje a hivatalban. Komoly személyi ellentétek alakultak ki. Engem korábban még senki nem küldött el melegebb éghajlatra, senki nem fenyegetett meg, hogy feljelent vagy kitesz a bizottságból, ahogy az az előző ciklusban megtörtént. Ennek a következményeként föl sem merült bennem, hogy abban a légkörben folytassam. Úgy éreztük a Gyarmati Mihállyal, a bizottság vezetőjével, hogy a fent említett vonalon nincs megfelelő partnerség, így javító szándékú véleményünkkel sokszor magunk maradtunk.
Azóta fölmondtam az önkormányzattal a korábbi szerződésem adóügyi problémák és a személyi konfliktusok miatt. Jelenleg a polgármester külön felkérésére társadalmi munkában megcsinálom, ha valamire kérnek, de csak akkor, ha nem szól bele senki. A vízkárelhárítási stratégia mellett négy ügy van nálam: a Hosszúréti patak rendezése, a törökbálinti Sasad tó üzemeltetése, a Munkácsy utcai vízbarlang és a Károlyi utcai víztározó ügyét szeretném még lezárni.
FA: – Milyennek látod a törökbálinti infrastruktúrát és milyen fejlesztési idényeket látsz szükségesnek?
HB: – A vízkárrendezési stratégia most került a testület elé. Az elvezető rendszer nem jobb és nem rosszabb, mint az országban bárhol. A csapadékvíz hálózat karbantartása sokat javult. Belvizes, elöntési probléma nincs. De sosem lesz probléma nélküli ez a terület. Mindig lesz védekezni való és helyreállítani való. 20-30 hely fokozatos felújítására, átépítésére lesz szükség, amik közül a Bajcsy aluljáró elvezetője a legégetőbb. Bármikor, ha 30-40 mm eső esik, eltömődhet a lefolyó és akár fél-egyméteres víz állhat meg az aluljáróban. Az engedélyezett tervek készen vannak, de a Közút többszöri ígérete ellenére sem csinálta meg, pedig az ő feladatuk. És mindemellett minden egyeztetés nélkül, az autópálya középső zöld részét lebetonozták, ami sok többletvizet eredményez.
Ami abszolút katasztrofális, bár három terv is volt rá, az a Munkácsy utca alatti vízalagút. Az egy 2-5 milliárdos munka a patakáthelyezéssel együtt. A ’60-as években építették és azóta senki nem nyúlt hozzá, közműátvezetések, útkereszteződések, életveszélyes. Bármikor beomolhat.
Rendezni kell a focipálya és az Alsóerdősor utca vízelvezetését, valamint a Pince tér és a fölötte lévő Sziget kérdését. A Szabadság tér és Alsóerdősor utca közötti átvezetést is meg kell oldani, ki kell váltani a sóskúti mészkőt. Ezek nem olyan nagy összegek.
Anna hegyen két utca van, ami vízügyi probléma, a többi közlekedési, útprobléma, csak együtt lehet megoldani. A nagy tételeken csak a pályázatok segítenek.
Ami botrányos, hogy az állami kezelésű pataknak ne legyen kezelője, és hogy a tó magánkézbe került, amit nem rendeltetés-szerűen üzemeltetnek. Ez eléggé tűrhetetlen, szégyenlem, mint volt vízügyes. De a probléma ebből a helyzetből nem nálunk lesz, hanem Budaörsön és Budapesten. A lenti probléma viszont nálunk keletkezik és itt lenne a megoldása.
Nagyon szerettem volna, ha Géza fejedelem úti látványtó építése elindul. A földmunkára a tervezői becslésnél 30%-kal alacsonyabb ajánlatot kaptunk, de anélkül húzták ki a tavalyi pandémia kitörése után a költségvetésből, hogy szóltak volna. De idén is lesznek pályázatok!
Ivóvizünk van bőven. A gondot a beépülő üdülő és külterületek okozzák. Be kell vonni a lakosságot, mert az önkormányzat nem bírja el a költségeket. A víz-, a szennyvíz, az út, a járda költségeibe be kell vonni az érintett lakosságot is. Ahol nincsenek meg a feltételek, ott pedig merni kell nemet mondani. Nemet is kell tudni mondani. Csatornával együtt kell gondolkozni. Itt, ahol nagyon közel van a karsztvíz, nem szabadna szikkasztani.
Törökbálinton még 60 km azbesztcement ivóvíz nyomócső működik a mai napig. A völgyekben nagyobb a nyomásingadozás, gyakoribbak a csőtörések. A csőtörések száma egy objektív adat, ez alapján határoztuk meg a vezetékcserék sorrendjét az utcákban. Az induló új Eu költségvetési időszakban szerepelni fog csőcserére pályázható pénzösszeg. Erre mindenképpen rá kell mozdulni! De a sorrendet nem határozhatja meg, hogy fölötte milyen képviselő milyen burkolatot akar építeni, hanem kizárólag a szakmai szempontok. Alulról fölfelé kell ezzel is haladni.
A csatornával viszont őrült nagy gondok vannak. Meg kell csinálni a szennyvíztisztító második ütemét. Nagyjából duplájára kell bővíteni. A Napliget, Pistály, Szabadházi hegyről levinni majd felnyomni a szennyvizet a tisztítóba a dombra, nagyon magas költség lenne, miközben ott vagyunk a volt Budaörsi telep nyakán. Meg kellett volna akadályoznom, hogy szennyvíztelepet építsen Törökbálint annak idején szerencsétlen technológiával, de későn tudtam meg. Elbírált pályázatot már nem tudtam visszavonatni. A Budaörssel közös telepet kellett volna fejleszteni. Ráköltöttünk egy csomó pénzt és most újra szennyvíztelep fejlesztése előtt állunk.
FA: – Mi a helyzet a régi szennyvíztelepen évtizedek óta a sorsára váró, nehézfémekkel terhelt szennyvíziszappal?
HB: – A régi szennyvíztelepen felhalmozódott szennyvíziszapból eltűnt a nehézfémszennyezés. Nem lehet a vízből sem, de az iszapból sem kimutatni a kadmiumot. A természetes öntisztulást elfogadta a hatóság rehabilitációnak. El lehet szállítani.
FA: – Két ciklusban, két polgármester alatt voltál tanácsadó Törökbálinton. Hogy látod a törökbálinti közélet jelenlegi állapotát?
HB: – Most Elek Sándor helyében megcsináltam volna a nagykoalíciót. Bíznék magamban. Simán átmegy mindegyik anyag, ha megfelelően megalapozott, ha érthetően adják elő, ha a képviselők a kérdéseikre megkapják a választ. A szakmai témákban nem látok problémát a testületen belül. Hogy mi lesz a kibontakozás ebből, azt nem tudom. Még mindig lenne kiút! Próbáljunk meg kiegyezésre törekedni a civil oldallal! Alig van ott valakinek pártkötődése.
FA: – Milyen feladatok állnak Törökbálint előtt a gyorsuló globális felmelegedés kapcsán?
HB: – Felgyorsult a hidrológiai ciklus: az aszályok, az árvizek, rendkívüli helyzetek gyakorisága növekszik. Kisebb magasságban játszódnak le a légköri jelenségek, ezért a korábbi háromszorosára nő az extrém helyzetek gyakorisága. A rajtunk keresztülfolyó vizek visszatartása a legfontosabb cél. Ehhez nemzetközi egyezmények kellenek. Vízgyűjtő nagyságendű térségi együttműködésre van szükség. Pikáns kérdés ez a Dunán és a Tiszán. A felső szakaszok vízlépcsői által okozott hordalékdeficit problémákkal nekünk kell küzdenünk. A Dunán például Mosonyi Emil korábbi tervei szerint további négy kisebb vízszintemelő duzzasztóra van szükség: Nagymaros környékén, Mohács, Adony, Fajsz magasságában. Lassú, de folyó vízre, közepes vízállásra van szükség. Tározásra nincs hely, csak a meder van.
A Tiszán már senki nem akarja elbontani Kiskörét. A csongrádi vízlépcsőt meg kellene csinálni és Tivadarnál egy tározót a Felső-Tiszára. A víz továbbadásra egy minimum és maximum értéket kell meghatározni. A Tiszánál is eljutunk majd oda, ami a Jordánnál van: a precíz vízgazdálkodáshoz. Ezen kívül elkerülhetetlen lesz az öntözés, a fajtaváltás és a kultúraváltás. A Duna-Tisza csatornára is e miatt lesz szükség. A talaj víztartó képességét is meg kell növelni. Mélyszántással, amit ma alig alkalmaznak. Csak a felső 20 centit forgatják meg és kialakul az eketalp jelenség: annyira tömör lesz így a talaj egy rétege, hogy minden el vagy átfolyik rajta. Törökbálint kicsi, országos vagy európai folyamatokba kell bekapcsolódni. Ezt a kérdést csak nagy léptékben lehet kezelni.
FA: – Köszönöm a lehetőséget Béla! Jó volt Veled beszélgetni ezekről a fontos témákról. További jó egészséget és ilyen aktív szellemi és szakmai életet kívánok Neked az elkövetkező évek hosszú sorában!
HB: – Én is köszönöm a figyelmességed! És remélem folytatjuk a Kerekdomb Egyesület tagságával a vizes élőhelyek ökológiai és vízügyi szempontú látogatását. Amennyire lehetőségem van, én partner leszek ebben, hogy ápoljuk a jó kapcsolatot amiben voltunk, vagyunk, leszünk.