Nemrégiben Elek Sándor kiadott két „polgármesteri tájékoztatót”. A széles narancssárga szegéllyel az első úgy nézett ki, mintha 28 oldal pártszórólapot ragasztottak volna egybe. Ez még a narancsos vice-polgármesterünket is gondolkodóba ejtette: „Miért sárga?” – tette fel magának a kérdést a Facebookon. Erre felkaptam a fejem. A Tanúban a citromra kellett rámondani, hogy narancs, itt meg a narancsra, hogy citrom?! Akadnak egyéb érdekességek is, így például az, hogy kinek kellene állnia a cechet.
Muszáj megnézni a postaládát, ha újabb érkezett, mindjárt háromról írhatnék, némi időt spórolva ezzel. Holott a hosszú, borús hónapok után jobb lenne kimenni a szabadba, végre maszk nélkül lődörögni. A legtöbben így vagyunk ezzel, ennek ellenére mostanában szinte hetente kap hosszabb-rövidebb polgármesteri olvasnivalót a tisztelt, gyanútlan törökbálinti lakos.
A gyors egymásutánban kézbesített, igényes kivitelezésű sajtótermékekből számomra az derült ki, hogy a veszélyhelyzet megszűnése felé közeledve városvezetőnknek mintha elege lenne a demokráciásdiból. Kicsit még élne a (remélhetőleg) soha vissza nem térő alkalommal, hogy egymaga dönthet. Kihúzna magának ebből némi előnyt.
Kétélű fegyver ez. Vannak rövid távú hasznok, melyek elfogadása felér az erkölcsi vereség beismerésével.
Ezekkel a kiadványokkal ugyanis egyértelművé tette, hogy a politikai táborában nincs elég kurázsi egy saját újság összehozásához. És azt is, hogy ő pedig az a fajta vezető, aki belemarkol a közösbe, ha kevéske önfény felkenését elengedhetetlenül szükségesnek tartja.
Ám legyen így bármilyen sikeres, dinamikus, profin photoshopolt a városvezető figurája, valahogy nem néz ez ki jól.
Persze lehet mondani, hogy ilyen kérdésekben nálunk az erkölcsi minimumok (pl. ne lopj!) nem nagyon számítanak. De várjuk ki a végét! 2022 tavaszáig a remény kötelező.
Egyébiránt, eszem ágában sincs az említett kiadványok részletes tartalmi elemzésébe fogni. Eltekintenék attól, hogy az elmúlt másfél év anyagainak utánközlésére válaszul én is ugyanazt ismételgessem.
Látszik, rámentek a marketingre. Mielőtt a demokratikus „szócséplés” újra indul, melynek időrabló terméketlenségét alig győznek bemutatni, tettre kész városvezetőnk még látványosan intézkedik… Haladéktalanul fejlődési pályára állítja a várost!
Tavaly húsz százalék alatt teljesültek a beruházások. Sok-sok településen jóval kisebb volt a leállás. Hol volt eddig? – tehetnénk fel a kérdést, hiszen nagyobb döntési szabadsága volt, mint korábban bármikor.
Persze felesleges mindennek a mérlegelésébe nem odavaló szempontokat belekeverni.
Ahogy 2019 őszén, most újból megkezdték annak a művilágnak felépítését, melyre a választók szerintük rezonálnak. Ebben a főszerepet a kivételes városvezető játssza,
aki a vállán viszi az ügyeket. Vagyis nem az lényeg, hogy hol volt eddig, hanem az, hogy hol legyen most: a címlapon!
Szomorú történet ez, mert akinek az emberek megszólításának képessége az egyik fő erénye és alapvetően a „személyiségünk varázsunk nékünk” iparágból érkezett a politikába – ami szintén egy komoly lehetőség, például az integrálni tudásra -, viszont nincs megfelelő szakmai háttere, abból nehezen lesz a helyi politikai mezőnyt kenterbeverő, egyszemélyi vérprofi. Még akkor sem, ha ez a marketingguru agyszüleménye vagy a pártutasítás.
De ettől fájjon annak a feje, aki ezt a történetet írja, meg aki eljátssza, mi csak elszenvedjük.
Mivel egyike vagyok a „tudjukkiknek”, akik tevékenységét az ál-tájékoztatás bevett műfaji eszközével, a sunyi utalgatással csak általánosságban lehet kemény szavakkal illetni, ezúton jelzem, hogy értem, vettem és részemről nincs harag. Ami felgyülemlik – mint például néhány gondolat az új szupermarket zöldségpultjánál fotózott városvezető kapcsán – később úgyis papírra kerül.
Mindemellett ízlés kérdése, hogy „A város vagy a vírus ellen?” nívós cím pontosan érzékelteti-e az önkormányzati bevételek kormányzati elvonása miatt tiltakozók veszélyességét. Néhány napja ugyanis, az önkormányzati bérlakások kötelező értékesítésének belengetésekor módomban állt a városvezetéssel együtt tanakodni azon, hogy a sajátos észjárású kezdeményezés hatóköréből Törökbálint miként tudna kimenekülni. Ekkor nagyon úgy tűnt, hogy a helyi autonómia minimumának védelme, másként fogalmazva, az ilyen szintű megalázó ostobaság elleni fellépés inkább város-, mint víruspártiság.
Ám hagyjuk a politikát, és már csak egy fontos ügyet rendezzünk el. Van a Törökbálint Holnapnak egy évente négyszer-ötször megjelenő újságja. Saját magunk készítjük: mi írjuk, szerkesztjük, tördeljük és szórjuk ki. Az egyetlen költségre, a nyomtatásra összedobjuk a pénzt. Voltaképpen büszkék lehetünk arra, hogy nekünk nem kell közpénzt tolni a fenekünk alá, enélkül is képesek vagyunk cselekedni.
Éppen ezért
nem mellékes szála a történetnek, hogy ki fizette az említett kiadványok előállítását és milyen alapon döntött erről.
Az alpolgármester úrnak az e kérdés felvetésére vonatkozó érzelmes jelzői (úgymint: álságos, aljas, sumák, hangulatkeltő) talán azért túlzóak, mert a 28 oldalas kiadvány megjelenésében is idézi a korábbi önkormányzati újságot, és a 8 oldalas se nevezhető pusztán semleges tájékoztatásnak. Ezek bizony sajtótermékek! A korábbi polgármesterek viszont úgy adtak ki önkormányzati újságot, hogy e tétel benne volt a költségvetésben.
A két legutóbbi kiadvány megfinanszírozásáról viszont Elek Sándor egyszemélyben döntött. Ehhez nyilván alaposan tanulmányozta a vonatkozó állásfoglalásokat, és
feltehetőleg meg van győződve arról, hogy a polgármesteri szelfkasser és a tudjukkiknek odamondogatás halaszthatatlan, vagy a veszélyhelyzet elhárításához szükséges volt,
összhangban az arányosság és a jóhiszeműség követelményével, valamint a társadalmi rendeltetésnek megfelelő joggyakorlás elvével.
Oltási felhívásokkal lehet egyet csavarni a felhatalmazás meglétének kérdésén. Ám vannak indokok, melyeket könnyebb jogi érvekké formálni, mint mosoly nélkül végig mondani: „Halaszthatatlan, szükséges, jóhiszemű…” Hát, persze.
Városvezetőnk címlapfotójával azonban sok-sokezer példányban mentek ki a tájékoztatók. Ezek csupa jót mondtak róla a helyi lakosoknak.
Most kapjuk rajta azon, hogy önmaga népszerűsítése, a politikai pozíciói erősítése, vagyis alapvetően saját maga és pártja céljai érdekében lenyúlja szeretett városát?
Ennek elkerülése érdekében támadt egy mentőötletem. Többek között a polgármester úrnak tavaly ősszel, a szolidaritás fontosságával és a város várhatóan romló anyagi helyzetével kapcsolatos szavait mérlegelve a veszélyhelyzet időszakának végéig lemondtam a bizottsági tiszteletdíjról. Az anyagok véleményezésével, online ülésekkel kevesebbet most sem kellett dolgozni, de eddig ezzel semmi bajom nem volt. A propagandafüzetek láttán viszont kissé felszisszentem.
Ám, hogy kiegyenesedjenek a dolgok, javaslom,
tekintsük úgy: amit bennhagytam az önkormányzatnál a kiadványokra fordítottuk. Felajánlom, utólag.
Mindkettőre biztos nem elég, de ennyivel már be lehet szállni. Így nem kell a közös erszényen az ujjlenyomatokat keresni, lelkiismeretünk tiszta.
És végre mehetünk a szabadba, lődörögni-ténferegni, nyár van.
Ha most egy presszó teraszán ülnénk, már úgyis indulófélben, intenék a Főúrnak:
Egyben fizetek! Nekem volt egy kávé, a polgármester úr meg fogyasztotta ezt a tájékoztató bizbaszt…, a citromsárgát.
Sziráki András