Az egyik helyi nagyokos szerint a „napszámosok”. Azok balhéznak. Mármint a tanárok. Sok minden benne van ebben a kifejezésben a Vas Gereben-i „nemzet napszámosától” kezdve a fideszes pártzsargonnak az aktuális ellenség lealacsonyítására fókuszáló megújításán át addig a hatalmi arroganciáig, amely a törökbálinti Szérűskertben is összehozott mintegy nyolcszáz embert, akik a közoktatás kilátástalan helyzete miatt tiltakoztak.

Már elkezdték a rendcsinálást: Budapesten néhány tanárt elbocsátottak. Számosan kaptak figyelmeztetést a tankerületi központoktól.

Ezt nemcsak a szülők, de még az alsó tagozatos diákok is egyből megértik. A 2020-ban elfogadott új nemzeti alaptanterv problémáitól eltérően ugyanis az egy pillanat alatt mindenkinek lejön, hogy a Zoli bácsit már kirúgták, a Zsuzsa nénit meg ezzel fenyegetik. Pedig mindketten jó tanárok. Csak mert szót emeltek azért, hogy jobb legyen a suliban – micsoda szemét igazságtalanság!

Szerdán, Budapesten a semmiből kerekedett negyvenezres tüntetésen mellettünk egy középiskolásnak tűnő lány elképesztő makacssággal tartott fel egy kartondoboz-tetőt, amelyen ez állt: „Nem költség, hanem befektetés, ti idióták” Lehet, hogy akadnak, akik szerint ez a megszólítás erős. Csakhogy a szimpla idiótázásról mások meg azt mondják, hogy ez a jóindulatú, már-már naiv megközelítés. Mert, ami ma folyik, az inkább tudatos lebutítás, ami által egy ország irányítása a hierarchia csúcsán lévők számára kényelmesebb. Az engedelmes végrehajtó nem okoskodik, nem kérdez. E tárgykörben Andor Mihálynak, a városunkban élt, idén elhunyt oktatásszociológusnak az Alattvalóképzés című, 2017-ben megjelent tanulmányára hívnánk fel a figyelmet.

A mögöttes szándékról szóló vitát nyilván nem mi fogjuk eldönteni. Azt viszont nehéz lenne nem észrevenni, hogy a tizenkét éven át sikert sikerre halmozó kormányzat mintaszerűen mérgesítette el ezt az össztársadalmi fontosságú ügyet. A mániákus központosítás, a követelmények önkényes, kockafejű meghatározása, a szakértelem autonómiájának letaposása, az iskolák önállóságának kinyírása, az eszelős mennyiségűre növesztett adminisztrációs terhek és hasonlók természetesen megtették a hatásukat. Ám a 2015-től már jelentősebb tanári tiltakozásokra a hatalom a szokásos párbeszéd-képtelenségével reagált, előbb a szakmai észrevételeket és kritikákat ignorálta, amit azzal fejelt meg, hogy tartva a mégiscsak kellemetlen munkabeszüntetésektől sunyi módon ellehetetlenítette a sztrájkjog gyakorlását. A polgári engedetlenséggel demonstrálókat pedig az időközben a Belügyminisztérium alá átvezényelt közoktatási ágazat irányítói most a legjobb rendészeti észjárásnak megfelelően kezdenék megfegyelmezni.

Amint a Törökbálinton, pénteken lezajlott rendezvény fő mondanivalóját képező szülői 12 pontból is kiolvasható, a tanárok elsősorban az oktatásirányítás gyökeres fordulatát szeretnék elérni. A közoktatás számára önálló minisztériumot szorgalmaznak, szakmai párbeszédet, a tananyagban, tankkönyv választásban alapvető módosításokat követelnek. 

Maguk és a diákok számára pedig a leterheltség csökkentését. A legkisebb gyerekek esetében nemcsak szellemi, de fizikai téren is. A demonstráción elhangzott egy méltányos javaslat, amely szerint vagy a kisiskolás 8 kilós táskájának súlyából engedjenek a szabályokat megalkotók, vagy a parlamenti képviselők is hordják egész nap a hátukon a testsúlyuk harmadát-negyedét. Összességében a cél az oktatás szabadságának helyreállítása és a pedagógusi pálya társadalmi megbecsülésének jelentős javítása.

Természetesen ez utóbbinak része a megfelelő bérrendezés is, hiszen valóban tarthatatlan, hogy egy kezdő tanár alig több mint 200 ezer forintot vigyen haza, illetve, hogy egy évtizedek óta a pályán lévő pedagógus alapesetben – külön feladat ellátásáért járó pótlék nélkül – 300 ezer forintot se keressen. Ám a közoktatásban a megoldandó problémák az anyagiaknál jóval szélesebb körűek.

Éppen ezért némi meglepetést keltett, hogy a törökbálinti önkormányzat 6 fős fideszes csoportja, beleértve a szocialista póttagot is, a maga módján hozzászólt az ügyhöz. Főként a baloldali média kapta fel a hírt, hogy a nyilván lelkiismeret-furdalástól gyötrődő városi fideszesek olyan javaslatot nyújtottak be a képviselő-testületnek, amely szerint a két iskolájuk tanárai kapjanak személyenként 100 ezer forintos önkormányzati jutalmat.
Mindez egyrészt dicséretes, bruttó 100 ezer forint a semminél nem sokkal, de pont bruttó 100 ezer forinttal több. Borítékolható, hogy ezt mindenki meg fogja szavazni.

Másrészt, egy ilyen bejelentés egy nappal a két iskola szülői közösségeinek közös demonstrációja előtt elsősorban politikai kármentésnek tűnt. Mellesleg, a rendezvényen a pedagógusok áldozatos munkáját is méltató 6 fideszes, mszp-s képviselő-testületi tag egyike sem vett részt.

A kezdeményezés egy dolgot biztosan jelez: Törökbálint azon kevés város egyike, ahol még maradt valamennyi pénz! Miközben az önkormányzatoknak az energiaárak elszállása miatt túlélési terveket kell készíteniük és ezekkel a kormánybiztos elé járulniuk, nálunk az iparűzési adó bevétel alkalmatos, panaszra egyelőre nincs ok. Ez abból is kitűnik, hogy a másutt extrém nehéz időkben mi 110 millióért – amiből 70 milliót az önkormányzat áll – éppen extrém-gördeszkapályát építünk, mely folyamatot a költségvetési rendelet szabályait is áthágni kész, buldózerszerű érdekérvényesítéssel mozgatja a városvezetés. Ebben viszonylag érdekes körülmény, hogy az állítólag a helyi fiatalság felé „több évtizedes adósságot törlesztő” létesítmény helyszíne a közös családi pékségük szomszédsága, így tehát eleve látszik, hogy ha a mi viszonyaink között egyvalami feltétlenül garantált, és ez az önzetlenség.

A másik gondolat, ami e szép gesztus kapcsán felmerülhet, hogy a helyi fideszesek talán mégiscsak értik és mélyen a szívükön viselik a pedagógus társadalom minden problémáját. Az egyszeri utaláson túl már biztosan kezdeményezték a pártvezetésnél az oktatáspolitika irányának alapvető módosítását, a tanárokkal a szakmai párbeszéd megkezdését és így tovább. Vélhetően kilátásba helyezték, hogy amennyiben nem lesz változás, kénytelen lesznek átgondolni az együttműködést, megtörténhet, hogy a pedagógusok iránti szolidaritásból olyan karakánul fogják a párttagkönyvüket odavágni az asztalra, hogy csak úgy porzik.

Mert amennyiben semmi ilyesmiről szó sincs, igencsak kamu ízű ez a nagy együttérzés. Pontosabban, a gimnazista lány intelmét láthatóan megfogadták. Az oktatásra költeni befektetés! Főként közpénzből, reményeik szerint szavazatokban megtérülően. Hogy a tanárok mit szeretnének, és miként kellene kezelni az ügyet rendszerszinten? Nincs kérdés, nincs válasz. Őket úgyis hajtja tovább a hivatástudat.

Meg hát, kaptak kemény bruttó 100 ezret, a napszámosok végül is ki lettek fizetve.

Sziráki András