– búcsú Andor Mihálytól
Utoljára két hete találkoztunk, egy aláírásgyűjtő pultnál. Magázva szólítottam meg, de ahogy rám nézett, a szeme ismerős lett. Levette a sildes sapkáját, próbáltam összeolvasni a tekintetét és a szokatlan kopaszságot. Lehúzta a maszkot is: – Andor Mihály vagyok, szervusz! – üdvözölt mosolyogva.
Pár nappal korábban tudtam meg, hogy beteg. Utóbb a Facebookon maga is említést tett erről. De még ekkor is szinte sebezhetetlennek tűnt. Később azért hívott fel, mert nem találta az ajánlását azon a felületen, ahol annak lennie kellett volna. Leellenőrizte. Alapos ember, jogtudatos. Nem utalt semmi a korai távozásra.
Több ok miatt tiszteltem. A Micsinay Tamásról írt könyvéből kiderül, hogy kemény ember volt, azok közé tartozott, akik az elveikért vállaltak személyes kockázatot. A kiugró intellektusát mérhető teljesítményben megjeleníteni képtelen, így azt besúgóként kamatoztató „barát” igaz története tanulságos személyiség- és korrajz. Emögött a szerző és családjának hétköznapjai csak ízléses távolságtartással tűnnek fel, így is kiderült azonban, hogy a kádári barakk számukra azért nem volt a legvidámabb. Házkutatás, folyamatos jelentgetések… Mindez lepergett róluk, annak ellenére is, hogy valódi zaklatásokkal szemben állták a sarat, nem ’90 után kezdték őket üldözni a kommunisták.
Magam Andor Mihályt jóval később ismertem meg, de nem nehéz rájönni arra, hogy miért nem tudott belesimulni a rendszer közegébe. Természetéből adódóan volt egyenes, ha kellett nyersen őszinte. Indulatos is tudott lenni… Semmilyen szerep vagy manír, így a lázadóé sem vonzotta, viszont inkább szembefordult, mint megalkudott. Éppen ezért nem passzolt sehová, legfeljebb – ha nem is a peremre – a szélre.
Írónak készült, szociológus lett. Feleségével, a szakmabeli Horváth Ágotával a szellemi hátországban találtak maguknak helyet. A szuverén gondolkodás és a rendszerkritikusság már kevésbé vonta maga után a teljes egzisztenciális kirekesztettséget. Andor Mihály a Népművelési Intézet tudományos munkatársa volt közel két évtizeden át (1975-92), szakterülete a város-, az agrár- és az oktatásszociológia. Társadalomkutatóként a saját mércéjének megfelelően dolgozott: ami igaz, az az értékes, függetlenül az aktuális ideológiai igényektől.
Közben egyre inkább változott a környezet. Még földrajzilag is, a család 1982-ben kiköltözött Törökbálintra. Feleségével sétálva fedezték fel a környéket, észrevettek sok-sok értéket, melyeket meg kell óvni. Innen jött a gondolat, hogy érdemes lenne létrehozni egy faluvédő közösséget. Akkoriban – már nem is annyira apolitikusan – éledezett a civil társadalom, gyorsan találtak ehhez partnereket. Az elnevezésében végül megszelídített, nem faluvédő, hanem Faluszépítővé Egyesület 1986-ban alakult meg. Nem sokkal később pedig már meghatározó szerepet játszott a rendszerváltás helyi folyamatában.
Ennek lendülete Andor Mihályt is elkapta, belekóstolt a helyi politikába, ami társadalomkutatóként különösen izgalmas kihívás lehetett. Cselekvő résztvevő volt, de dolgozott benne a szociológus is, ennek köszönhetjük a Rendszerváltás Dimbesdombon című könyvecskét, amely települési szintű választási szociográfiaként alighanem egyedi, kiválóan mutatja be a helyi fordulatot alakító tipikus szereplőket. Közben fontos szerepet vitt a bálinti ellenzéki együttműködés kialakulásában. 1990-ben önkormányzati képviselővé választották, így tagja lett a lokális szabadság kitörésétől hajtott, hatalmas energiával zakatoló első képviselő-testületnek.
Négy év azonban a helyi politikából számára elég volt. Mint azt a vele készült interjúnkban* elmondta, a légkör megváltozott, viccesen, de azért rá jellemzően hozzátéve: bizony bosszantotta már az is, hogy az önkormányzatot folyton szapuló, mindent jobban tudó helyi lakost még csak el sem küldheti a francba, kénytelen bólogatni, hogy jó-jó, majd utánanéz az ügynek. Alighanem a hőskor kötelező kalandja, a helyi demokrácia sínre tételének szolgálata vonzotta, legkevésbé a kisvárosi tótumfaktumság.
Tiszteltem azért is, mert a demokratikus ellenzékhez kapcsolódó múltjával, szaktudásával a rendszerváltás utáni Magyarországon sok minden lehetett volna belőle – ha nem olyan, amilyen. Például, ha kicsit is érdeklik a pozíciók. Több példát láttunk arra, hogy hiúságból vagy anyagi érdekből vezető értelmiségiek hagyták cserben addigi életművüket és kezdték felmondani a politikai tisztségüknek megfelelő krédót. Ő viszont üdítő szilárdsággal maradt meg annak, aki volt. Minderről az említett interjúban a következőket mondta:
„Sok emberrel ellentétben én tisztában vagyok a képességeimmel. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem nekem való a politikusi lét. Magyar Bálint 89-ben megkeresett, hogy vegyek részt az oktatási program kidolgozásában, úgyhogy benne voltam az SZDSZ-es ’kék könyv’, A rendszerváltás programja megírásában. Akkor láttam, hogy itt gáz van, mert nincsenek kádereik és Bálint már pedzegette, hogy nem akarok-e képviselő lenni. Úgyhogy eltűntem, amit úgy kell érteni, hogy nem kerestem őket és nem válaszolta a telefonjaikra sem. Jó másfél évvel a választás után jelentkeztem megint. Ha másként teszek, belesodornak, amiben én borzasztóan tönkrementem volna.”
Ehelyett kutatói szempontból termékeny időszak következett. 1991-2002 között hét komolyabb publikációt jegyzett egyedül vagy társzerzőként. Ezek elsősorban oktatásszociológia tárgyúak voltak, átfogták az iskolaszervezés és az iskolaválasztás kérdéseit. Írt, szerkesztett munkákat a romák oktatásával, társadalomismeretével kapcsolatos kérdéskörben. Az utóbbi tíz évben két tanulmánya jelent meg, amelyekben élesen bírálta a kormány oktatáspolitikáját, melyet egyfajta tudatos lebutításnak tartott. Elemzéseinek már a címe is beszédes: „cselédmentalitás visszaépítése”, „alattvalóképzés”. Olyan társadalomban hitt, melyben a tudás fontos, az autonóm gondolkodás kialakítása cél, az iskola a diák kiteljesedésének lehetősége és nem munkaerőpiaci beidomítás.
Azért is tiszteltem, hogy bár mindig a kulturáltság keretei között maradt, ám nem finomkodott, néven nevezte a dolgokat. A gesztustevés és a bratyizósság sem volt az ő világa. Amikor telefonáltunk, gyorsan elmondta a lényeget, hasonlóan célratörő választ várt és már jött is az „ennyi volt, szia”, majd a kattanás a vonal végén. Viszont amikor egy munkámat megdicsérte, attól kezdve tudtam, hogy azt megmutathatom bárkinek, nem sok panasz lesz rá, a véleménye garancia volt.
2006-ban ment nyugdíjba, ezt követően gyakrabban írt publicisztikákat, melyek főként a Galamus és a Gépnarancs portálokon jelentek meg. A legutóbbi időszakban pedig a Facebookon tett közzé többnyire rövid, problémafelvető posztokat és nem tért ki a kommentek megvitatása elől sem. Ellenőrzés alatt tartotta a diskurzust akkor is, ha véleményben, stílusban, tudásminőségben az övétől távol álló észrevételek érkeztek. Egyértelműen fogalmazott, megvoltak a maga elfogultságai, de jó vitákat vezényelt le. Sokakkal együtt érdeklődéssel vártam, hogy milyen újabb és újabb témákat vet fel és az ezek nyomán kialakuló párbeszédet. Demokrácia-edukációja lassanként a mindennapjaink része lett.
A halála előtti napon indult meg a világot megrázó, elmeháborodott invázió, azóta az egyik döbbenet a másikat követi. Saját közvetlen környezetemben a legmegrázóbb az ő halálhíre volt. Ettől a perctől nagyon hiányzik. Nagy tudású, szilárd értékrendű, jó ember ment el, akire különösen most nagy szükség lenne. Sokszor eszembe jut, hogy az egyik vagy másik váratlan hírlöketre vajon hogyan reagálna, mit írna-mondana.
Nekem most nyilván azt, hogy ne siránkozzak, fejezzem be a cikket. Van dolog elég, lesz is. Nyerjük meg a választást, teremtsünk egy sokkal jobb, normális, élhető, szabad Magyarországot!
Lenne még részemről, hogy köszönet…, legyintene: „röviden”. Aztán meg az, hogy nagy űr… Már hallom is, „Jaj, hagyjuk a hülyeségeket!” Csak annyit mondjak, amennyit muszáj. Például, hogy: „Ennyi volt. Szia.”
Andor Mihály szellemi öröksége, kisugárzása velünk marad.
Sziráki András
* Ha érzik a tétet, az emberek rögtön elkezdenek érdeklődni – Interjú Andor Mihály szociológussal, volt önkormányzati képviselővel (1990-94) https://torokbalintholnap.hu/page/3/