A múlt héten a volt téglagyárba tervezett lakópark ügyénél láthattuk, hogy Elek Sándor jól érzi magát a város megmentőjének szerepében azzal a NER-rel szemben, melynek ő az itteni első embere. Ám minél hálásabbnak kell lenni a miniszternek és az országgyűlési képviselőnek azért, mert (egyelőre) nem vágnak a nyakunkba egy 500 lakásos lakóparkot, annál egyértelműbb, hogy nincs jog, csak kegy. Ennek szellemében – mint ez az ügy is mutatta – többek között az önkormányzatiságot is leépítik. Aki ebben (vezetőként) részt vesz, hiába visel várostörténeti nevet, erről lesz nevezetes. Hálánk jele e figyelmeztetés. – Vélemény, Sziráki András.
Akár Machiavelli is tanácsolhatta volna:
Ha azzal hergeled alattvalóidat, hogy kitalálsz a rovásukra egy szerencsétlen ideát, majd kisvártatva visszakozol, hidd el, a szemedbe dicsérni fogják a bölcsességedet. De álruhában ne nagyon hallgass bele a beszédükbe, mert abban sok minden leszel, csak éppen nagyságos fejedelem nem.
Nálunk is valami hasonló történt, és nem hiszem, hogy ebből a helyi fideszesek jól jöttek ki. Amikor az eleve túlzsúfolt agglomerációban derült égből villámcsapásként megjelenik a horizonton egy 500 lakásos lakópark, amelyet a kormányzati tárcaközi szakbizottság („Rozsdabizottság”) sebtében már támogat is (!), később hiába retirálnak, a frászt már ránk hozták.
Ilyenkor azért fel szokott merülni a kérdés, hogy miként történhetett ez meg.
Rendszerhiba, vagy ez maga a rendszer, amely olyan, hogy abban bármi megtörténhet, amit egy-egy nagy súllyal rendelkező vezetői agy éppen kitalál?!
Hogy a volt téglagyár területére a Csányi Sándorhoz tartozó többségi tulajdonos cég egy lakóparkot képzel el, nem új információ. Az elképzelés mikéntje vált most ismertté, valamint az is kiderült, hogy a magyar gazdaság egyik erős emberének neve hallatán egy kormányzati döntéselőkészítő bizottság nem mond nemet, bármilyen abszurd legyen is maga a terv.
Elöljáróban el kell mondani, hogy egy elhagyott gyártelep rozsdaövezeti akcióterületként kijelölése elvben örvendetes hír. Ez azt jelenti, hogy a rozsdásodó létesítményre (innen az elnevezés) a befektető egy olyan nívós beruházást tervez, amely kormányzati támogatást élvez. A telephely revitalizálása elméletileg a környékének a fejlődését is segítené.
Már amennyiben nem lőnek vele bakot! Ami megelőzhető lenne azzal, ha a helyi lakosság fejlesztési elképzeléseit közvetítő önkormányzatot is bevonnák az előkészítésbe.
De partnernek tekintés helyett inkább kész tények elé állítás dívik, hiszen ez a NER.
A „Rozsdabizottság” kormányhatározattal elfogadott működési szabályzata szerint az érintett önkormányzat részvétele szükségtelen. Döntésüket – mint ez esetben is –
kemény hétnapos (!) határidővel küldik meg az önkormányzatnak, hogy arra észrevételt tegyen.
Ez a (támogató) döntés voltaképpen javaslat a Kormány részére, amely a végső szót kimondja.
Így áll elő az a helyzet, hogy egy nagy jelentőségű helyi fejlesztés kormányzati támogatása az önkormányzatot és a lakosságot nem megörvendezteti, hanem sokkolja. Évek óta másról sem hallani, minthogy az agglomeráció fuldoklik. Reggelente forgalmi dugók, délután locsolási tilalom stb. stb., tapasztaljuk.
Amennyivel Törökbálint más itteni településnél kedvezőbb helyzetben van, azt saját magának, az itteni civil ellenállásnak köszönheti. De jó helyzetben így sincs.
Az ilyen felfogású fejlesztés viszont biztosan tönkre vágná, ebben az itt élők túlnyomó többsége abszolút egyetért. Ez vezette a „Rozsdabizottság” elé kerülő tervezetekről és annak döntéseiről nyilván elsőként értesülő Elek Sándort abban, hogy
az érdemi fellépés mellett – melyet szükségesnek tartunk és utólag is támogatunk – egy kis városmentő politikai performanszt is előadjon.
A hivatalosan július 17-én érkezett, másnap közzétett „rozsdabizottsági” döntésre válaszul készült szórólap már 19-én a postaládákban volt.
Mivel nem vagyunk nerológusuk, nem tudjuk, hogy a magyar gazdaság egyik legerősebb emberének ez esetben a megyei bajnokság szintjét elérő törekvésével szemben milyen erőket kell megmozgatni. Ezúttal a pártvonal működött, mint ez Elek Sándor „győzelmi” közleményéből, a hálával illetett nevek alapján követhetővé vált. Nem világos azonban, hogy pontosan mi lett megbeszélve Gulyás Gergely miniszterrel a kormányelőterjesztés „napirendre se tűzéséről”.
Az utolsó érvényes papír a jelen tudásunk szerint mégiscsak az, amelyben a „Rozsdabizottság” a projekt támogatásáról döntött –, amivel szemben jó lenne egy másikat kapni.
Az pedig egyrészt nyilván ízlés kérdése, hogy mennyire érdemes ilyenkor kissé naivul magamutogató mesékkel áltatni az egyébként felpaprikázott helyi közvéleményt. A polgármester részéről a „kimerítő szakmai érvekkel” meggyőztem az illetékes minisztérium illetékes munkatársát típusú történetszövés ugyanis kissé gyenge lábakon áll. Először is azért, mert nálunk mostanában szinte kivételes az, ami nem hatalmi kérdés, de úgy is mondhatnánk, hogy szükség esetén nagyon gyorsan kicsorbul a szakmaiság. A valószínűleg
jól felkészült, edzett idegzetű kormánytisztviselőt nem elsősorban az érvek győzik meg, hanem az, hogy ki áll érvelő mögött,
és ha elég erős ember áll, akkor mindjárt ráébred arra, hogy a köztudottan túlzsúfolt agglomeráció egyik frekventált városának közepére mégse kellene bezömíteni mintegy ezerötszáz újabb lakost.
Másrészt városvezetőnknek – fogalmazzunk finoman – nem a kikezdhetetlen elméleti felkészültség a legerősebb oldala, vagyis amikor
amolyan főkompetensként szeretné magát láttatni, érzésünk szerint kissé túllő a célon.
Megtette a magáét, elismerjük. Lehúzott egy-két politikai bőrt a történetről, elfogadjuk. De jobb lenne kerülni a túlzásokat, mert ez a mostani annál komolyabb probléma. Törökbálinton a területek túl értékesek ahhoz, hogy ne jelentkezzen újból és újból kísértés a gigantikus beépítésre,
amivel szemben valamilyen tartós védelmi stratégiát kellene kialakítani.
Politikai „kijárásra” – amely kifejezés hirtelen megint nagyon divatos lett – nyilvánvalóan szükség van. De csak erre alapozni nem lehet! Ugyan a polgármester „győzelmi” posztjába sajnos nem fért bele, de a
Törökbálint Holnap „Törökbálint – Tiltakozás az 500 lakásos lakópark ellen!” című petíciója, az annak támogatására néhány napon belül érkezett ezer aláírás
ugyancsak nem elhanyagolható része a történetnek. Már csak azért sem, mert ez az egyértelmű lakossági állásfoglalás a kapcsolatokat kereső városvezetésnek is növekvő politikai legitimációt adott. Nyilván más lett volna a helyzet, ha a kérdés iránt nem lett volna – számszerűsíthetően is – ilyen robbanásszerű az érdeklődés…
A lakóterületté átminősítések elleni tiltakozás, a Medicatus-lakópark elleni fellépés, a tükörhegyi ezer lakásossal szembeni ellenállás
és számos más akció nagy szerepet játszott abban, hogy Törökbálinton sokkal inkább sikerült kontroll alatt tartani a beépítéseket, mint sok agglomerációs településen. Ezen a téren a törökbálintiak aktivitása, önszerveződési képessége kulcsfontosságú és hagyományosan erős!
A mindent megoldó helyi erős ember mítosza helyett célszerű lenne erre építeni, és a közéleti mondanivalót is felvállaló civil szervezetek NER-kompatibilis aprítása helyett a hangsúlyt az együttműködésre helyezni.
Az önkormányzatiság lényege ugyanis az, hogy van helyi akarat: ennek a megismerése, aktivizálása, megjelenítése. És nem az elsorvasztása azon az alapon, hogy a közügyeknek már van gazdája, bízzátok csak ide!