Egy manó lép a rendelőbe. Riadt tekintettel néz szét, és a felkínált fotel helyett inkább a sarokban megbúvó babzsákba kuporodik. A „Hogy van?” kérdésre még véletlenül sem a szokásos mosolygós, de semmitmondó „Köszönöm, jól.” a válasz. Suttogva kezdi:
„Emberek mindenfelé… Megállíthatatlanul… De tudja, nem is az a baj, hiszen szívből úgy gondoltuk, hogy jó dolog lesz végre megmutatni magunkat. Hosszas tanácskozás előzte meg a döntést amúgy.
Tudja, mi az idők kezdete óta lakjuk az erdőt, vigyázzuk az állatokat, a növényeket. Tanítjuk az erdőlakókat a veszélyre, elkerülni a mérges gombát, és gyógyítani a bajokat növénnyel – no meg szeretettel.
Azt láttuk, hogy az emberek egyre inkább elszakadnak a természettől. És azt láttuk, hogy ez borzasztó nagy szenvedést okoz nekik. A nagy szenvedésre pedig nem találják az igazi gyógymódot. Amiket kitalálnak, meg… pfff… hagyjuk is. Valójában csak még mélyebbre ássák magukat a szenvedésben. Képtelenek apró dolgoknak örülni. Képtelenek észrevenni, mi az, ami igazán fontos. Azt gondolják, hogy folyton újabb és újabb dolgokat kell vásárolniuk és az majd megoldja a belsejükben dúló pusztító feszültséget. Mára odáig jutottak, hogy nemhogy egymásra, de már magukra is képtelenek odafigyelni.
Ezért döntöttünk úgy a tündérekkel együtt, hogy megmutatjuk magunkat. Hogy a kis emberpalántáknak legyen esélye a gyógyulásra, a változásra, amire nagy szükségük volna. Úgy láttuk, hogy a felnőttek már kevésbé alkalmasak arra, hogy megváltoztassák az életüket. De a gyerekeiken át lehetőség van a gyógyulásra, rajtuk keresztül hathatunk rájuk is.
Mielőtt felfedtük volna magunkat, gondosan kicsinosítottuk az erdőt: mindenki kisöpört a saját portája előtt, megjavította a lógó kilincseket, felújította az ágak közt húzódó függőhidakat. Szóltunk az állatoknak is, közösen készítettünk játékokat az apró embereknek, hogy játék közben tanulhassák meg, amit az erdő taníthat nekik. Amikor pedig készen lettünk, megnyitottuk Meseerdő kapuját.
Óriási öröm volt az első látogatók elragadtatását figyelni. Hallottuk, hogy híre megy az emberek közt, és éreztük, hogy egyre többen és többen jönnek, hogy meglátogassanak minket.
Még mindig jó ötletnek tartom, hogy színre léptünk és hogy tanítani akarjuk az emberek gyerekeit… De…”
Hosszú csönd következett. „De…?”
A manó rekedt hangon folytatta végül. „De soha, soha nem gondoltuk volna, hogy a felnőttek ennyire neveletlenek! És mivel ők neveletlenek, sajnos a gyermekeikre sem szólnak rá. Sötétedés után, mikor hazamentek, mi meggyújtottuk a lámpásainkat, és azok fényénél próbáltunk rendet teremteni, hogy másnap nehogy azt mondják a látogatók: ’Nahát, micsoda lepukkant helyen laknak ezek a manók meg tündérek!’.
De már nem bírjuk. A házacskáinkat keskeny kis ösvények kötötték össze. Épp csak akkora utacskák, ahol elfértünk. Tudja, mi igyekszünk a természetben a legkevesebb változást okozni. A kertjeinket ősztől tavaszig avar védi, hogy aztán tavasszal újra tudjon éledni az aljnövényzet. De az emberek képtelenek a saját ösvényeiken maradni. Az óriási lábaikkal egész az ajtónkig jönnek, hogy bekukucskáljanak az otthonunkba, letaposva, elpusztítva mindent. A házaink között most emberláb taposta széles utak vannak, a kertjeinknek annyi. A földet olyan tömörre taposták, hogy ott bizony egyetlen árva növényke sem fog tudni kibújni. Ha jön egy eső, lemossa a dombocskánkat, sárlavina önt el majd mindent.
Az állatok is sokat panaszkodnak, pedig ők is olyan szívesen segítettek nekünk. Ha valaki megállna a hömpölygő emberáradatban, és mégis figyelne egy kicsit… úgy értem, úgy igazán, arra, ami van! Észrevenné, hogy az erdő visszhangzik az emberek kiabálásától. Képtelenek csendben lenni. A madarak mind odébb repülnek, a harkályok már nem kopogtatják szorgosan azokat a fákat, amik a Meseerdő megnyitott részein vannak. Sehol egy cinke, sehol egy csúszka! A bogarak meg… szerencsétleneket magától értetődően tiporják el.
A legszebb, hogy számtalanszor láttuk, hogy egymáson is átgázolnak, egymásra sincsenek tekintettel. Az erdőben pedig egyre több a szemét.
Nem tudom, meddig bírjuk ezt még…”
A manó újra hallgatásba burkolódzott. Egy idő után aztán megint beszélni kezdett.
„Jó volna elmondani az embereknek, hogy az erdőben hogy illik viselkedni. Vajon otthon, a saját környezetükben is ezt csinálják? Otthon sincsenek tekintettel a szomszédaikra? Az erdő a miénk, a mi otthonunk. Szívesen látjuk az embereket, de jó volna, ha nem tipornának le mindent, ami az útjukba kerül. Ha kirándulni jönnek hozzánk, miért olyan lusták mégis, hogy mindenen átvágva a legrövidebb utat választják? Hát nem lehetne inkább az úton járni, akkor is, ha az hosszabb?
Közben – ha csendben maradnának ugye… – megfigyelhetnék az életet a fák között. Ha csendben lennének, akkor az erdei élőlények nem bújnának el, nem szaladnának, szállnának messzire tőlük. Láthatnák, ahogy a feketerigók az avar közt keresik a táplálékukat. A szélben hajladozó ágakat. Ha ezt megfigyelnék, eszükbe sem jutna átgázolni mindenen, tönkretenni az avartakarót. Mert akkor eszükbe jutna, hogy bizony épp megannyi állat asztalán, vacsoráján gyalogolnak keresztül. Ha csendben maradnának és az erdőre figyelnének, hallhatnák a sok madár különböző énekét, a harkályok kopácsolását, hogy hogyan jelölik ki a területüket a madarak. Az erdőben kihelyezett etetők közelében azt is megfigyelhetnék, melyik madár milyen magot szeret leginkább. Ha csendes nyugalommal járnák az erdőt, éreznék a szellőt az arcukon, a göröngyöt a talpuk alatt, éreznék az erdő illatait. Fölfedezhetnék azokat a csodákat, amiktől messzire szakadtak a nagy fene rohanásukban.
Itt nálunk végre valóban együtt lehetnének a kicsinyeikkel. Megtaníthatnák nekik is, hogyan illik az erdőben viselkedni, hogyan kell egymásra (igen, az állatokra is!) figyelni, hogyan lehet úgy jól érezni magukat, hogy azzal nem okoznak másnak szenvedést. A gyerekeik, akiket sokszor azért hoznak ki az erdőbe, mert nem bírják már elviselni otthon a fékevesztettségüket, végre nem tombolnának, lecsendesednének, ellazulnának – együtt a szüleikkel.
Mi, erdei népek pedig nem kellene, hogy pszichológushoz járjunk, ha nem akarunk ugyanolyan stresszes, szorongó lidércek lenni, mint amilyenek az emberek lettek…”
Valda Noémi