Munkácsy Mihály élete legnagyobb szerelmét Törökbálinton ismerte meg. A románc 1866-ban kezdődött, amikor a nagyon szegény körülmények között élő festőinas néhány napot töltött Törökbálinton egy távoli rokonánál, Kövi Jakabnál.

Egyik nap Rottmayer Ádám, a helybeli doktor jött látogatóba Kövi bácsihoz. Az apa magával hozta két leányát is, Karolint és Izabellát. Izabella nagyon megtetszett Munkácsynak, és rögtön a szívébe zárta a gesztenyebarna hajú, és sötétkék szemű leánykát. Másnap, amint tehette, meglátogatta Izabellát. De a fiatal és állástalan festőinast nem fogadták szívélyesen.

Már tél volt, amikor Munkácsy Törökbálintra tudott jönni ismét, ekkor Bella bevallotta, hogy viszontszereti. A találkozáskor a szerelmesek nagy bánatára, egy percre sem lehettek egyedül, mert a mama végig ott ült velük a szalonban. Így szerelmüket egymásnak csak levélben tudták megvallani. Tavaszra Munkácsy eldöntötte, hogy elveszi Bellát feleségül.

Az azonnali házasság helyett, amihez nem kapta volna meg a szülők engedélyét és beleegyezését — inkább Bécsbe, majd Münchenbe ment tanulni. Levelezés útján tartotta a kapcsolatot szerelmével, aki így zárta sorait levelei végén: „A te sírig hű Bellád”.

A Rottmayer családdal annyira megromlott a kapcsolata, hogy már otthon nem is látogathatta meg Bellát. Mikor Munkácsy ismét hazatért Münchenből, a sajtóban kedvező kritikát kapott a „Vihar a pusztán” című műve. Ekkor kérte meg Rottmayer Ádámtól lánya kezét, aki kijelentette, hogy semmilyen körülmények között sem adja Munkácsyhoz.

Levélben közölte Bellával, hogy meg kell szöknie az apai házból. A megbeszélt napon éjfélkor, a törökbálinti kertek alatt várta Munkácsy Bellát egy bérelt lovaskocsival. Lassan elmúlt éjfél, majd egy óra is, és Bella még mindig nem jött… A hajnal első sugarai ébresztették Munkácsyt. Kifizette a kocsist, fájdalommal és kimerültséggel küszködve ment haza.

A délelőtt folyamán levelet kapott Bellától: „Édes egyetlen angyalom. Forró könnyek között írom e sorokat, bár inkább a föld alatt volnék. Nem volt lelkierőm ezen végzetes lépés megtételére. Bocsáss meg! Belátom, hogy az egész világ ellen nem küzdhetünk. Én hűségesen várok, és hőn remélem, hogy majd egyszer minden megváltozik. Millió csókot küld vigasztalhatatlan Bellád.”

Gondolkodott az eljövendő életen és azon, hogy valójában mit is jelent neki Izabella. A harmadik napon azt a hírt kapta, hogy a lány megígérte édesapjának, végérvényesen elfelejti Munkácsyt. A festő igyekezett tisztázni összekuszálódott érzelmeit. Rájött, hogy Izabella őt is nagyon szereti, de szüleit még jobban. Ezért a szülei akarata ellenére nem lehet soha az övé. Egy rövidke mondat volt az üzenete Bellához: „Isten veled örökké.”

Törökbálint Holnap Egyesület

Forrás: torokbalintanno.hu, Pertl István, 1994