Miután elolvastuk polgármesterünk legújabb posztját, összesúgtunk a Sajtkészítők Törökbálintért! szervezetben. Természetesen mi is arra jutottunk, hogy kiállunk a városvezetőnk mellett! De főleg persze akkor, ha talál nekünk is egy 800 m2-es építési telket bruttó négy és fél millió forintért, ez talán érthető.
Innen üzenjük: mindegy, hogy háborús bombatölcsér, amazóniai esőerdő vagy bontásra érett végvár van rajta, egyből szóljon nekünk, nem kell becsomagolni, már megyünk is érte.
Arra még megkérnénk, a döntésébe ezúttal ne írja bele, hogy a vételár megállapítása érdemeink, terveink, személyes körülményeink alapján történt. Ne kürtöljük szét az ilyesmit! Elég, ha a megértő jóindulat csak a legyalult összegben jelentkezik.

Csak hogy értsük: akkor ez most nekünk volt jó?!

Polgármesterünk posztjából ugyanis a következő aggodalomra okot adó helyzet, illetve annak különös megoldása világlott ki:
Vannak a városban szétdobálva 6-800 m2-es resztli építési telkek, az egyik állapota szörnyebb, mint a másiké. Mi legyen velük? Sokba kerülne ezeket meghirdetni, egy csomó adminisztráció, többe lenne a leves, mint a hús.

Ám ahogy a vezetés csendesen ezen őrlődhetik benn, a hivatalban, a környezete megérzi a bajt és szerencsére akad egy-egy viszonylag közeli munkatárs, aki segít úrrá lenni az emésztő gondon. Megveszi a telket, kerül, amibe kerül. Majd összetakarít, egyenget, szintez, támfalat épít, közművet vezettet be, dzsungelt irt, rendbe teszi úgy, hogy pár hónap múlva értékbecslő legyen a talpán, aki ráismer. De nyilván egyik se ismer rá, szerencsétlen nem is ismerhet, mert közben az elvégzett munkák miatt pusztán a teleknek az értéke is több millióval ment fel, adott esetben két- és félszeresére, ami persze kissé szokatlan.

Ám így mindenki jól járt, természetesen a város elsősorban is: megszabadult egy komoly kiadásnövelő tényezőtől, melyet mifelénk a nyilvános ingatlanértékesítés jelent. A vevőnek se kellett kifizetnie egy kalap pénzt, viszont munkájának gyümölcsét élvezheti. Teljes happy end, habár az örökké áskálódó „ellenzék” nem fulladt meg máma még.

Tisztázzuk: akkor most ez lenne az új verzió? Mármint az, hogy a telkek árukon lettek eladva és az értékkülönbözet az utána elvégzett munkákból származik?! Hát azért…, no mindegy, szóval, a régi jobb volt.

Ezt még magában a polgármesteri döntés indoklásában olvashattuk, és legalább köszönőviszonyban volt a valósággal. Így szólt:

„Továbbá a vételár megállapításánál figyelemmel voltam arra, hogy az ajánlat tevő a Polgármesteri Hivatalunk dolgozója 10 éve és Törökbálinton kíván a családjával letelepedni, és a megvásárolt ingatlan bár építési telek, de övezeti besorolása miatt a ráépítők a családtámogatási kedvezményeket nem tudják igénybe venni.”

Vagyis, eléggé személyre szabott döntés született. Emellett, az ár helyi viszonylatban olyan alacsony, hogy ahhoz még szöveges magyarázatot is kellett fűzni, így a beavatatlan jámbor lélek is megtudta miről lenne szó. Ezt legalább értjük, ha nem is szeretjük.

Azért nem szeretjük, mert a polgármesteri hivatal elvileg mégiscsak a közbizalom letéteményese. Az olyan helyzet viszont, amikor egyes hivatali dolgozók áron alul jutnak ingatlanhoz, finoman szólva a közbizalomnak nem tesz jót. A jogalkalmazói munkának az egyenlő mérce az alapja. Ha ez veszélyben van, a polgár se rest visszakérdezni: „Amit lehet neked, azt miért nem lehet nekem? És mondd, olcsó telek van még a hivatalban eladó?!” Ráadásul különösen veszélyes mindez olyan munkakörökben, ahol a szakapparátusnak adott esetben vitatkoznia kellene a politikai vezetőkkel, ha azok „elszállnak”, vagyis túl gyorsan akarnak eredményt elérni és áthágnának bizonyos jogszabályokat, ami azért nem egy légből kapott példa. A polgármesteri hivatal tehát a kirakatban van és példaadó, ezért az a legkifizetőbb, ha feddhetetlen.

Emiatt a legjobban az a polgármester védi a hivatalát és a munkatársait, aki az ilyen ügyletek lehetőségét kilométerekre elkerüli és a látszatától is óvakodik, hogy a hivatalban bárki az ő engedélyével, netán közreműködésével szerez előnyt magának. És nem az a polgármester, aki miután ennek ellenkezőjén rajtakapták, a munkatársai úgymond hűsége mögé hátrál, és onnan adja elő, hogy „de mi aztán összezárunk”.

Méltányolható személyes körülményei mindenkinek vannak. Ezeket azonban nem egy ingatlan adásvételi szerződésben, a vételár indokánál szokták megemlíteni, mert ez nem lehet árat befolyásoló tényező. Munkáltatói kölcsönnel, támogatással és egyéb támogatásokkal lehet a munkáltatói érdeket érvényesíteni, ám ezt a „módszert” sürgősen el kellene felejteni.

Ebből a szempontból teljesen érthetetlen miért sikerült annyira túltolni a méltányosságot, hogy még az igencsak „barátinak” tűnő hivatali értékbecslésben megállapított vételárat sem ugrották meg a vitatott szerződésekben. Közel egymillió, illetve valamivel több mint félmillió millióval még ezek alá is mentek. Holott az Elek Sándor által szívesen mantrázott aranyszabályok egyike, hogy ő az értékbecsléstől csak felfelé térhet el, lefelé soha. Emiatt a két értékesítés nemcsak etikai problémákat vet fel, de helyből jogszabálysértőnek tűnik.

Ennél összetettebb probléma, hogy az ilyen, átruházott hatáskörben hozott döntéseket Törökbálinton nem tárják kapásból a nyilvánosság elé, hanem csak a képviselői tájékoztató portálra töltik fel, ami érzésünk szerint szintén jogellenes. De mivel nálunk a jogi normák átlépése olykor büszkélkedésre ad okot, szerényen jeleznénk, hogy csak úgy, a polgárokkal szembeni tiszteletből is változtatni kellene a mostani, állott sajtszagú gyakorlaton. Hátha tudni szeretnék, hogy mi történik kisebb értékű ügyekben is a közvagyonnal… Ezt a problémát már korábban felvetettük, így azt is, hogy sok más mellett ezen a ponton is módosítani kellene az SzMSz-t. Az állandó vagy ad hoc bizottsági előkészítő munkára azonban városunkban nem tartanak igényt, így e javaslat tárgyalására sincs fogadókészség.

Ebben az ügyben a polgármester úr szeretné úgy láttatni magát, mint aki a városáért és az övéiért hősiesen helytáll az őt akadályozók, nemtelenül támadók mérgezett nyilainak kereszttüzében. Mint jeleztük, mi is szívesen látjuk így, már amennyiben bennünket, Sajtkészítőket is felvesz a telekvárományosok listájára.

Mert akik csak szimplán, kívülről értesülnek a történtekről, az egyébként bizonyosan özönlő együttérző támogatás és hivatali összezárás ellenére is többnyire úgy vannak vele: – Ez komoly? Egy 800 négyzetméteres építési telekért?! Törökbálinton?! NÉGY ÉS FÉLMILLIÓ?! NA NE… (Sírás? Nevetés?)

Bocsánat, de ez kimagyarázhatatlan.

Sziráki András