Tisztelt Olvasóink!

Törökbálint Holnap Egyesület képviselői koszorúznak az önkormányzati megemlékezésen.

A trianoni szerződés aláírásának 100. évfordulóján a Törökbálint Holnap lokálpatrióta egyesületben meglévő és örömmel vállalt politikai, felfogásbéli különbségek jegyében többen is megírták gondolataikat az esemény kapcsán. Geiger Lajosnak, az Operaház művészének, illetve a közel egy évtizedet Bukarestben töltő, korábbi Faluszépítő egyesületi, majd Civil Fórum-MSZP-s önkormányzati képviselő Gáldi Györgynek a cikkét rövidített formában már olvashatták Egyesületünk nyomtatott kiadványában. Most a teljes írások mellett Erdélyi-Sándor Áronnak, a Jobbik Magyarország városi elnökének a munkájával egészül ki a paletta.  

Szőke Péter

Törökbálint Holnap Egyesület elnöke

 

Geiger Lajos: Trianon száz éve

Június 4-én lesz 100 esztendeje hogy egy végtelenül igazságtalan békediktátumba kényszerítették ezeréves hazánkat. A Versailles melletti Nagy-Trianon palotában létrejött békeszerződés következtében hazánk elveszítette területének kétharmadát, 3,2 millió magyart szakítottak el honfitársaitól. Tucatnyi színmagyar és nagy többségben magyarok lakta városunk került idegen kézbe. Ember István így emlékezik erről 1926-ban:

„A trianoni béke borzalmas csapást mért ezeréves hazánkra… Elvesztek összes só– és vasbányáink. Szénbányáinknak értékes része a Zsilvölgyében. Ellenségeink kezébe jutottak aranybányáink és gyönyörű erdőségeink. Régi városainkban ma idegenek kezében van a hatalom. Pozsony, az ősi koronázó város; Kassa, ahol Rákóczi hamvai nyugosznak; szép Erdély fővárosa: kincses Kolozsvár; Brassó, Nagyszeben, egykori bástyái Európának a török elleni harcokban; Komárom, Nagyvárad, és Arad, ősi városai a magyarságnak, ma idegen uralom alatt szenvednek. ”

Ezek a gondolatok azokban az időkben születtek amikor a Csonka Magyarország lakosságának minden rétegét átitatja a teljes vagy részleges revizionizmus iránti vágy. De a fájó lelki sebek és egy tönkretett gazdaság hamvaim újraéled a tehetség. Gróf Bethlen István miniszterelnök vezetésével megindul az ország újjáépítése. Klebelsberg Kuno megreformálja az oktatást és a kultúrát, olyan híres tudósok, művészettörténészek tűnnek fel mint Teleki Pál vagy Gerevich Tibor. Komoly fejlődésnek indul a hazai orvostudomány, aminek egyik fénypontja Szentgyörgyi Albert 1937-es Nobel-díja. Bethlen és Klebelsberg, Tisza István nyomdokain haladva felépített egy emberközpontú értékkonzervatív alapokon nyugvó országot, amit aztán megsemmisít a második világháború és az azt követő proletár internacionalizmus. A múltból táplálkozó jövőépítést eltiporta “a múltat végképp eltörölni” mozgalma.

Ezek voltak az elhallgatás és a megalkuvás évei, ezért ne csodálkozzunk, hogy a szovjet blokk széthullása után újra felerősödtek a sérelmek, kiújultak a konfliktusok a nemzeti kisebbségek és a többség között.

A Trianonnal való szembenézés a határon túli magyarságért való felelősségvállalás kérdése is. Mi egy nemzet vagyunk immár határon innen és túl és felelősek vagyunk egymásért! ”Egyetlen magyar sincs egyedül” mert „minden magyar felelős minden magyarért”. A korábbi sérelmek felemlegetése helyett a Kárpát-medencei népekkel békében együtt élő büszke nemzetté kell válnunk!

 

Gáldi György: Trianon után…

Törökbálinti Trianon emlékmű.

…36500 nappal születnek ezek a sorok és még így sem mondhatjuk azt egyetlen percig sem: ez mostanra már csak történelem. Nem mintha például jogos volna a mohácsi vészre ezt állítani, hiszen magának Trianonnak a gyökere is valahol itt, a Csele-patak partján kezdődött. Ez volt az a pont, amikor a magyar nemzetfejlődés csatákban edződött, a tatárjárás kivételével megvédett szerves vonulata megbicsaklott és amely 150 éve után újabb 250 esztendővel egy etnikai összetételében nagyon, de nagyon megváltozott Kárpát-medencében a győztes antant hatalmak mélységesen igazságtalanul, a Monarchia szétverésével és az etnikai helyzetet egyáltalán nem követő határvonalak meghúzásával kiszolgálták és lekötelezték szövetségeseiket.

De Trianon nem Mohács, messze nem egy távolba vesző történelmi tény, hanem ma is a mindennapok megélt valósága az akkor kialakult országhatárokon innen és túl. 75 évvel ezelőtt, amikor a második világháború befejezése után egyes határokat újra rajzolták nem változott a helyzet, nekünk ebbe nem volt beleszólásunk, de ezt jórészt magunknak köszönhettük. Hiába voltak az 1941 áprilisára kialakult országhatárok –minden ellentmondásosságuk ellenére – sokkal közelebb a nyelvi határokhoz, még ott sem sikerült ezeket megtartani, ahol erre potenciálisan a legtöbb esély lett volna. Nagy-Románia, ami 1920 és 1940 között létezett, minden más a világégés elején elvesztett területét véglegesen elbukta (57 ezer négyzetkilométert), de mivel az  akkor 22 éves , 2017 végén meghalt I. Mihály 1944 augusztusában  vaskézzel letartóztatva a Vasgárda élén álló Antonescu diktátort meg tudta csinálni a fegyverszünetet és az átállást a szovjet csapatok oldalára, mi pedig 2 hónappal később pedig sajnálatosan nem, így még  a 43 ezer négyzetkilométeres Észak-Erdély esetében sem volt sajnos kérdés, hogy a trianoni határok véglegessé és minimum 45, de sokkal inkább 60 éven át elválasztóvá váltak.

Trianon nem történelem, hanem ma az a valóság, amelyet meg kell haladnunk a mindennapokban. Soha nem volt az elmúlt 100 évben erre akkora esély, mint 2004 után, amikor a kialakult határvonalak mind nagyobb és nagyobb hányada már uniós belső határrá változott, sőt mintegy fele mára már schengeni határvonal lett. Ezeken a koronavírusmentes időben bárhol, bármikor szabadon lehet embereknek, áruknak és eszméknek áthaladnia. Éppen ezért meggyőződésem, hogy Trianon máig ható fájdalmára, negatív hatásainak csökkentésére is maga az Európai Unió keretrendszere jelenti a legfontosabb lehetőségét. Ezen is van persze jócskán fejleszteni való, ezért is írtam alá jómagam is örömmel a nemzeti régiókért indított európai polgári kezdeményezést. De szinte bizonyos, hogy ennél nagyobb és jobb esély nem kínálkozik a magyarság számára kultúrájának, nemzeti önazonosságának a Kárpát-medence lehető legnagyobb részében való megőrzésére.

Nem állítom, különösen a nacionalista kártyát a minap előhúzó Johannis román (szász) államfő példátlan megnyilvánulása után (”Jó napot PSD” kezdetű elhíresült nyilatkozatra gondolok), hogy nem kell mindezért rengeteget küzdeni. De azért az alapok ehhez megvannak, aki a román költségvetés által finanszírozott Kolozsvári Rádió 24 órás magyar adását hallgatja (interneten és app-on is tökéletesen jön és a pozsonyi Pátria Rádióval együtt kiváló magyar közszolgálati adók) másnap reggel Kelemen Hunor RMDSZ elnök és 3 nappal később Orbán Viktor higgadt, a kesztyűt fel nem vevő szavaira figyelhetett ugyanott. Bizonyítva azt, hogy plurális, jogrenden alapuló demokráciákban élnek magyar nemzettársaink a határokon túl a legtöbb esetben (sajnos Ukrajna esetében ezzel kapcsolatban jogos kétségek fogalmazhatóak meg). Több mint 8 évet Bukarestben élve, például a helyi országos színházi találkozón a bemutatott 50 darab közül tavaly egy tucatot magyar nyelven, többségében román ajkú nézőkkel megnézve azt kell mondanom sokkal toleránsabb, nyitottabb mára a társadalom, mint ahogy egyes nagypolitikai megnyilvánulások ezt mutatják.

Nem lehet csak a politikusokra hagyatkozni, nekünk az anyaországból van igencsak sok feladatunk abban, hogy a Szülőföldön való boldogulást segítsük. Rengeget számítanak az emberi gesztusok, a nyitottság mások megismerésére. Nem lehet természetes az, hogy mára Székelyföld szálláshelyein sokszor több a Moldáv Köztársaságból érkezett vendég, mint a magyarországi. Nem természetes az, hogy sokszor rácsodálkozunk és nem pedig kellő tisztelettel és megbecsüléssel fordulunk a határokon túli kulturális, tudományos teljesítmények vagy éppen üzleti sikerek iránt. Nem természetes az, hogy sokszor úgy érzik a délvidéki, erdély-partiumi, felvidéki, kárpátaljai nemzettársaink, hogy mi az anyaországiak egzotikumnak tekintjük őket és nem egyenrangú partnernek. Éppen ezért az ismeretek megszerzése, a személyes kapcsolatok kiépítése és ápolása, életük, boldogulásuk pozitív diszkriminációval történő támogatása nemzeti feladat. Nem csak a mindenkori kormányé, hanem mindannyiunké. Kicsit reménykedem abban, hogy a koronavírus járvány után erre több figyelem lesz a mindennapokban. Meggyőződésem, hogy nem lehet valaki igazán európai polgár, ha Hazáját, Nemzetét nem becsüli bárhogy is húzták meg hatalmi gőggel és önkénnyel, annak életét, sorsát durván befolyásolva a határokat 100 éve.

S ha egy így lesz, akkor Trianon egyszer valóban történelemmé válhat. Mindörökre a magyar történelem (egyik) legszomorúbb pontjává, de nem olyanná, aminek következményeit okos, szívós munkával ne lehetne, ne kellene az EU keretein belül a lehető legnagyobb mértékben kompenzálni és meghaladni…

 

Erdélyi-Sándor Áron: Trianon 100

Egy soha be nem gyógyuló sebet hord magán a magyarság száz éve. Egy nép felett döntöttek, úgy ahogy előtte és utána nem volt példa. Évszázadok során betörhetett tatár, pusztíthatott török a Kárpát-medencében, de egy innen 1500 km-re lévő döntés okozta a legnagyobb tragédiát egy nemzet számára. Az ország kétharmada határon túlra került. Sporthasonlattal élve, egy nép kapott egy KO ütést, de legalább életben maradtunk. Trianon 100, leírva még szörnyűbb, mint kimondva, ahogy szokták, szoktuk többen is az országban kiáltani, hogy vesszen Trianon! Magyarok több millióan gondolták és talán mind a mai napig így kelnek fel minden reggel, ugye ez nem történhetett meg? Amikor bárki is a Kárpát-medencére tekint, érzi, látja, hogy itt valami nem stimmel, ott is van a fejében apró betűkkel, Trianon 1920.06.04. Magyar városokon, falvakok keresztül meghúzott határvonalak, jelképezik, ahogy a családok, a magyar kultúra, gazdaság és sportélet hogyan lett félbe vágva, szét szakítva, megrogyasztva.

Sajnos Trianonnak sok minden mellett köszönhetjük, a környező országok politikusainak egyik kedvenc témáját, a magyarkártyát. Minden választási kampány egyik pontja, a magyar kisebbség ügye, mely témát 1990-től már a hazai pártok, a saját érdeküket nézve szintén felhasználtak. Sokszor – ellentétben az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarsággal – akarták megmondani ki a nagyobb magyar vagy ki nem is igazi magyar a saját nézőpontjuk szerint. A szórványban rekedt magyarok erősek maradtak, állták a jobb esetben csak verbális támadásokat és egyik szemük mindig Budapestet figyelte. Éveken át várták és kapták a bíztatást, később a bécsi döntések következtében az átmeneti visszacsatolást. A pártok vitáit és nagy ígéretekkel teli beszédeket hallva, sokszor érezhették, ők csak egy áru, egy választási portéka és nem is lehet saját gondolatuk. Azt sugallva a politikai szereplők, hogy mi tudjuk Budapesten, Pozsonyban, Bukarestben, hogy mi a jó, helyes út a határon túli magyaroknak.

Trianon 100, mely pecsét nyoma ott van és ott lesz a magyarságon. Kérdés, lesz-e valamikor is valós szándék, akarat, akár csak a területi autonómiára is, hogy ne lehessen újra és újra kijátszani a magyarkártyát. Megtörténhet, hogy átéljük egy ismert magyar ima beteljesülését:

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.”