Kategória: <span>Közösségünk</span>

Bűnbánatra készülve

Hamvazószerda a negyven napos Nagyböjt kezdete. A nagyböjti idő célja a Húsvét ünneplésének előkészítése. A nagyböjti liturgia hangolja a húsvéti misztérium megünneplésére a keresztségre, a keresztény beavatásra készülőket, és a hívőket, akik visszaemlékeznek keresztségükre és bűnbánatot tartanak. Hamvazószerdán és az ezt követő vasárnapon az Egyház hamuval jelöli meg homlokunkat, mintegy idézve a bűnbe esett ősszülők felett elhangzó isteni szavakat: „Emlékezzél ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” (Ter 3,19)

Múlandóságunk felidézésével ugyanakkor rámutat az Egyház múlhatatlanságunk isteni adományára is, a lélek halhatatlanságára. Arra a halhatatlanságra, amelyet Jézus Krisztus önként vállalt kínszenvedésével és kereszthalálával szerzett vissza, és biztosított mindnyájunk számára. Megváltó Urunk figyelmeztet e legnagyobb felelősségünkre: „Mit használ az embernek, ha az egész világot is megnyeri, de lelkének kárát vallja.” (Mt 16,26). A legdöntőbb hatású bölcsesség, ha a múlandó dolgok igézetéből mi nem engedjük feledésbe menni örök életünkért való mindennapi felelősségünket.

Jézus mindnyájunkat életképessé akar tenni, s ezért az elhagyatottság, a küzdelem, a megaláztatás, a félreismerés stációinak minden körülményét magára vette. Azt kívánja, hogy a szeretet hősiességének mindennapi áldozatát vállalni tudjuk. Ennek beteljesítése, vagyis Krisztus meggyőződéses követése csak a lélek erejével valósítható meg. Ha ezt a belső világot ki nem alakítjuk magunkban, akkor az öntudat kilátástalan pusztaságában élünk. A lélek ereje nélkül csupán az oktalan lét malomkerekei között csikorgunk. Jézus biztosít bennünket, hogy Isten nem hagyja el az embert, csupán próbára teszi. Ő nem hagyhat el bennünket, mert ő a szeretet! Hogy a megoldásokat, a kiutakat eredménnyel megtapasztalhassuk, annak egyetlen előfeltétele, hogy mi se hagyjuk el őt. Jézus életével megmutatja, hogy Istenhez jóban-rosszban alázattal, és törekvő jóakarattal kell ragaszkodnunk. A szív panaszos kiáltásaira a bizalom kiáltásával kell felelnünk. Minden imádságunk befejezőjeként a zsoltárossal kell felemelkednünk: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram, hallgasd meg könyörgésemet”. Erre mindig megkapjuk a magasságok Istenének erősítő és vigasztaló válaszát a Húsvét üzenetében: „Ne féljetek, én meggyőztem a világot, és minden nap veletek vagyok a világ végéig”. Mert aki mindvégig hősiesen kitart a mindenható Istenhez való ragaszkodásban tudattal, akarattal és szívvel, az elnyeri a Jézus örök dicsőségében való részesedést.

Erre az isteni szellemiségre erősít és emel fel bennünket a negyven napos nagyböjt. Csak egyet nem szabad elfelejtenünk, hogy ne Istent alakítsuk magunkhoz, hanem mint teremtményeknek nekünk kötelességünk Isten gyermekeiként élnünk Jézus felkiáltása szerint: „Mennyei Atyám, ne az én akaratom történjék, hanem a tied.” (Lk 22,42). Ez a keresztútjárás olyan győzedelmes békét ad lelkünknek, amit a világ szellemétől elkábítva soha el nem érhetünk!

Írta: Dr. Pelsőczy Ferenc prépost plébános

25 esztendővel ezelőtt, 1994 februárjában