Turai Tamás
Az elmúlt időszakban nagyon távol került a politika az emberektől, már a helyi politika is. Ez így nincs rendjén, egy helyi képviselő nem ülhet „elefántcsont toronyban”, messze az emberektől, még ha a „képviseleti demokrácia” ezt is sugallja. Velük együttműködve, őket meghallgatva kell feltárni a problémákat, és megoldást találni rájuk. Az emberek „kollektív tudata” mindig bölcsebb az egyénekénél. Augusztus hónap folyamán húsz helyen, húsz időpontban tartottunk „utcafórumot”, hogy találkozhassunk a Törökbálintiakkal, a 8. számú választókerület lakosaival, meghallgathassuk véleményüket, problémáikat, elképzeléseiket.
Természetesen régóta ismerjük Törökbálint, illetve a választókerület fő problémáit, fejlesztési lehetőségeit. Készült is előzetes választókerületi program, ahogy Törökbálint egészét érintő egyesületi anyag is, de nagyon sok értékes hozzászólást, felvetést, ötletet hallottunk az emberektől. Csak teret kellett biztosítani számukra, hogy ezeket megoszthassák velünk.
Felejtsük el a lakótelepesítést!
Engem a szociális érzékenységem vitt közelebb a közélethez. Mindig érdekelt a körülöttem élő emberek sorsa, azoké különösen, akik valamilyen okból segítségre szorulnak. Azt vettem észre, hogy sokszor egy kis jó szándékkal is nagy eredményeket lehet elérni. A méltó életkörülmények biztosításáért azonban az ehhez forrásokkal is rendelkező önkormányzatok nagyon sokat tehetnek.
Sokan kérdezik tőlem, mit keresek Fidesz szimpatizánsként a Holnaposok között. Nekik szoktam elmesélni, hány hozzám hasonlóan gondolkodó barátom, ismerősöm van, akit annyira elszomorít a törökbálinti városvezetés politikája, hogy – más keresztény konzervatív alternatíva nem lévén – inkább el sem megy szavazni, mert ez a Fidesz itt nem az a Fidesz! Sajnos igazat kell adnom nekik. Hol vannak már azok az idők, amikor minden választás alkalmával tüntetőleg, büszkén, narancssárga tollal írtuk alá a névjegyzéket és húztuk az X-et a Fidesznek, vagy amikor kipirult arccal vittük Rockenbauer Zoli mellett a Fidesz zászlót a taxis blokád alatt a pesti utcákon és torunkban dobogó szívvel skandáltuk: “Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!”
Szinte napra pontosan öt esztendővel ezelőtt, 2014 szeptemberében – az utolsó képviselő-testületi ülésen, melyet polgármesterként még én vezettem –, csúfos kudarcot vallottam egy szavazásnál. Előterjesztésem az Önkormányzat és a helyi civil szervezetek kapcsolatrendszeréről, a Civil Kerekasztal létrehozásáról szólt. A 12 fős Képviselő-testületből mindössze négyen támogatták, ketten szerényen tartózkodtak, hatan pedig határozottan ellene szavaztak. A téma nem volt előzmény nélküli. Akkor már több mint egy éve foglalkozott a kérdéssel az Önkormányzat, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A megoldáshoz, a jó döntéshez vezető út leginkább azért látszott rögösnek, mert regnáló képviselőink többsége nehezen, vagy egyáltalán nem értette meg – de az is lehet, hogy nagyon is értette –, mi a különbség a képviseleti és a részvételi demokrácia között.
Ennek az országnak a közéletét lehetőleg minél rövidebb időn belül új alapokra kell helyezni! Nem tudjuk elképzelni, hogy hazánkban hosszú ideig tartson egy olyan uralom, amelyben a legvastagabb bőr az arcbőr, és a legfőbb erény a gátlástalanság, amelyben ömlik az öntömjénező propaganda, miközben lassanként minden mozdítható eltűnik.